Íme, a pártállam, íme az állampárt – 2011-től újra!
A magyar államszervezetet 1950 és 1970 között az uralkodó párt (MDP, MSZMP) vezető szervei és tisztségviselői közvetlenül irányították. Az alkotmányos rend szerint az állami szervezetrendszerek vezetésre az alkotmányban kijelölt állami szervek, valamint az ezek élére választott, illetőleg kinevezett állami tisztségviselők voltak a jogosultak. A valóságban a párt vezető szervei (politikai bizottság, központi bizottság, ágazati és területi pártszervezetek) gyakorolták az irányítást az állami szervek és emberek felett. A politikai normák mindennap felül írták a jogi normákat.
Formálisan a választópolgárok által közvetlenül választott képviseleti szervek (országgyűlés, tanácsok) végezték az államigazgatási szervek irányítását. A valóságban a képviseleti szervek a párt politikájának a végrehajtó szervezetei voltak. Semmilyen önálló, érdemi döntési lehetőséggel nem rendelkeztek. A diktatúra állami szervezete kiépítette a bírói hatalom fölött is a párt érdemi kontrollját a politikailag fontos – egyedi - ügyekben. Különösen erős volt a pártirányítás a fegyveres, a belügyi és a titkosszolgálati szervezetek felett.
A pártirányítás jogilag is legitimált része volt, hogy az alkotmányba bekerült a munkásosztály és az MSZMP vezető szerepe. Ezen ideologikus és önérdekű deklaráció még az 1949. évi XX. törvényben is testidegen részként került beiktatásra.
Az 1956-os forradalom és az 1968-as „új gazdasági mechanizmus” politikai hatásának az utólagos és korlátozott eredményeként 1971-ben megszületett a harmadik Tanácstörvény. A tanácsok államigazgatási jellege mellett ebben a törvényben deklarációra és működésében a valóságban is megkezdődött a területi (megyei) és helyi tanácsoknál az önkormányzatiság elvének érvényesülése. A társadalompolitikailag látványos kérdésekben - fejlesztési és személyzeti ügyek – továbbra is a párt tartotta fenn – különösen a sajtó előtt – a döntési jogkört. Azonban a valóságban a közigazgatási szervezet – minisztériumok, területi és helyi tanácsi szervek – egyre nagyobb szakmai lehetőségekhez jutott. E fontos államigazgatási folyamatnak az alapját a gazdasági szervezetek - lappangó – egyre erősödő önállósága támogatta.
A párt és az állami szervezetek erőteljes szétválásának a humán-erőforrási alapja az volt, hogy az állami szervekben egyre több fiatal és felsőfokú végzettségű köztisztviselőt alkalmaztak. Viszont a pártszervek megőrizték az 1950-ben az apparátusba bekerült döntően középfokú végzettséggel – vagy azzal sem - rendelkező apparátust.
1975-től egy döntő változás következett be a párt humánerőforrás politikájában. Ennek oka valószínűleg az volt, hogy az 50-es években hatalomra került pártapparátus és állami alkalmazottak gyermekei elvégezték a főiskolákat-egyetemeket, és minden állami szervvel szemben megjelentek az un. képesítési követelmények. Meghatározott állami, vállalati munkakörökre csak meghatározott iskolai végzettségű személyeket lehetett alkalmazni és nem volt jogi előírás a párttagság.
A humánerőforrás-politika radikális változása lényegesen befolyásolta az állami szervek – a vállalatok – a tanácsi szervek kapcsolati rendjét is. Minden szervezetnek lényegesen növekedett az önállósága, amelyet jelentősen támogatott az értelmiség nyitottsága az új eszmékre (egzisztencializmus, ember-arcú szocializmus, euro-kommunizmus) és a korabeli média öncenzúrájának a megszűnése is. Nagyon fontos tényező volt a Szovjetunió külpolitikai erejének a radikális csökkenése, amelyről azonban egyedül Hofi Géza beszélt a Mikroszkóp Színpadon.
1983-ban Magyarországon a szocializmus pártrendszerén egy halálos sebet ejtett a járások megszüntetése. A kezdetet az un. járási hivatalok megszüntetése jelentette, amely a községi igazgatást központilag helyettesítő, decentralizált állami szervet szüntette meg. Közigazgatásilag 1950 óta a községek, az emberek számára a járás nyújtotta az állami szolgáltatásokat. És a hatalmi ellenőrzés lehetőségét. A valóságban a járás a párt helyi döntés-előkészítő és végrehajtó szerve volt, amely fizetett köztisztviselők tömegével, de megbízható pártvezető kijelölésével – mint hivatal vezetővel – a pártpolitika hű végrehajtását szolgálta (vagy szolgálta volna a későbbi időkben). Az állami járási hivatal megszüntetésével a megszűnt a párt helyi információs forrása, megszűnt a helyi formális döntéshozó szerve. A valódi politikai szándék nem az állami feladatok megszüntetése, hanem az ortodox, szélsőbalos helyi – vidéki – pártszervezetek megszüntetése volt a cél. Ez a cél megvalósult: a járási (állami) hivatalok megszűnése után egy évvel (1984-ben) megszűntek a járási pártbizottságok. Így megszűntek egzisztenciálisan is a „kemény” kommunista politika végvárai is. Ezt a politikai döntést az a Biszku Béla valósította meg (hajtotta végre), akit 2012-ben a korabeli kommunizmus utolsó, élő, magyar csatlósának tekint a jelenlegi kormánypárt. (Mit tudja, aki nem tudja?)
A 2010-ben hatalomra került kormány restaurálta a pártállam, az állampárt korábbi rendszerét.
A parlamentális diktatúra keretében (53% szavazattal a parlamenti mandátumok 2/3-val) a jelenlegi alkotmány elfogadásával a jogállamra vonatkozó európai kereteket a jelenlegi kormánypárt átlépte. Minden olyan kérdésben, amely az egypárt-rendszert jelenti a kormánypárt meghozta az érdemi döntést:
Minden állami személyi kinevezési ügyben a FIDESZ kompetenciáját érvényesíti.
Az un. alaptörvényben relativizálta (elbizonytalanította) az állami szervek közötti hatalom-megosztás rendszerét. Elvette az emberi jogok garanciáit azzal, hogy csökkentette a jogérvényesítés jogi lehetőségeit. Bővítette a kormányzat súlyát, elvette az önkormányzatok önállóságának a lehetőségeit.
Szervezeti intézkedés látszatát keltve a személyes egzisztenciális bátorság tárgyává tette a bírói hatalom függetlenségének az érvényesülését.
Lehetővé tette a rendőrségnek a saját hatalmon alapuló pénzbegyűjtési tevékenységét a békés és törvénytisztelő emberek felett.
Kiterjesztette a titkosszolgálatok jogi lehetőségeit az emberi jogok korlátozására.
Olyan választási törvényt vezetett be, amelynek célja a saját hatalom megőrzése a szavazatok számától függetlenül.
A megyei képviseleti szervektől elvette a megyei intézmények fenntartásának a lehetőségét. Területi kormányhivatalokra bízott olyan feladatokat, amelyet kizárólag költségvetési joggal rendelkező, lakosság által választott szervezetek láthatnának el.
Újra bevezetik a járási szerveket, amelyeket kormányzati politikusok irányítanak.
A jelenlegi kormány nem az állami szervek törvényes rendszerén át, hanem a kormánypolitikusoknak az állami szervezeten kívüli politikai hatalmán keresztül biztosítja a hatalmát.
A valóságban a párt elnöke és vezető szervei gyakorolták az irányítást az állami szervek és emberek felett. A politikai normák mindennap felül írják a jogi normákat.
A valóságban a képviseleti szervek a kormánypárt politikájának a végrehajtó szervezetei. Semmilyen önálló, érdemi döntési lehetőséggel nem rendelkeztek. Látványos jogtechnikai eszközökkel a kormánypárt az Országgyűlésben megfosztja a döntések társadalmi vitájának a lehetőségétől a társadalmi és civil szervezeteket (egyéni képviselői indítványok).
A jelenlegi kormánypárt hosszú távú döntéseinek a lényege: a FIDESZ politikusok állami pozícióba helyezésével a párton keresztül kell biztosítani a hatalmának a hosszú távú érvényesítést. Akármi történik a 2014. évi választáson, a már kinevezett megbízottjai, az új kormány intézkedéseit konkrétan megakadályozzák: a legfőbb ügyész, a médiatanács elnöke, az országos választási bizottság elnöke.
A köztársasági elnök „átlapoló”, cikluson túlnyúló szerepe már a rendszerváltás forgatókönyvében is szerepelt. Ha a köztársasági elnök, nem egy párt felé húz kizárólag, akkor fontos szerepet tölthet be a demokrácia egyensúlyának a megtartásában.
A magyar államszervezetet 2011 óta az uralkodó párt (FIDESZ) vezető szervei és tisztségviselői közvetlenül irányítják.
Íme az állampárt, íme a pártállam, amely önérdekű és saját maga felé hajlik a keze.
Ezt a rendszert akartuk 1990-ben meghaladni… Nem sikerült még…
