Ez a kis gondolatébresztő, nevezhetjük téziseknek is nem a teljesség igényével készült, a téma nem számít újnak, magam is foglalkoztam vele. Az apropót az adta, hogy az utolsó években Skóciában a skót nemzetiek, az SNP jelentős mértékben előretörtek, választásokat is nyertek. Ami számunkra különös figyelmet érdemel, hogy ebben a régióban sokáig senki sem vonta kétségbe a Munkáspárt hegemóniáját.
A skót nemzetiek sikerét két tényező biztosította. Egyrészt a Munkáspárttal szembeni tömegméretű elégedetlenség országosan és magában a régióban. Az utóbbi azért volt fontos, mert a Munkáspárt a tömegbefolyás birtokában sokáig nem törődött a valódi skót érdekekkel. A másik tényező, amely megváltoztatta a politikai széljárást ebben régióban (igaz kisebb részben Walesben is) , az volt, hogy éppen a Munkáspárt javaslatára elfogadták a devolúciós törvényt, választásokat írtak ki a nemzeti parlamentekre, de a választásokon nem a tiszta többségi rendszert alkalmazták, hanem egy olyan vegyes szisztémát, amelyben az arányosság lehetővé tette a választók akaratának pontosabb megjelenítését. Tehát a szociális-gazdasági szempontok a nemzeti érdekek mögé kerültek.
Éppen ezért arra teszünk kísérletet, hogy röviden megvizsgáljuk, milyen kölcsönhatásban voltak a UK-ban a szociális- gazdasági, nemzeti és politikai, alkotmányos tényezők.
Azt látjuk, hogy amíg a brit kapitalizmus szilárd és konszolidált állapotban volt, például a 30-as években, majd a „gazdag társadalom”, a jóléti állam időszakában, akkor a nemzeti „fronton” (Észak-írországot itt most ignoráljuk) nyugalom volt. Majdnem teljes volt a konszenzus az unió egységét illetően.
A piacok jól, működtek, a gazdaság virágzott - nem voltak éles helyzetek a nemzeti ügyekben. Amikor a skót és walesi pártok megjelentek, - a két háború között-ezen a téren „csend” volt, nemzetiségi képviselők alig voltak a Westminsterben, A válságok idejében azonban a két nagy párt nem volt elég hatékony a munkanélküliség kezelésében és ez sokszor a nemzetiségi területeket sújtotta. A választók nem voltak elégedettek a nagy pártokkal, ekkor erősödtek meg a „harmadik pártok”. Skóciában az SNP, Walesben a Playd Cymru, a walesi nemzeti párt, angol területeken a liberálisok. A különbség közöttük az volt, hogy az első politikai, a második kulturális töltetű volt, a walesi nyelv felvirágzása, a liberális pártban a decentralizáció élvezett prioritást, kapott hangsúlyt.
Ezekben az években a nemzeti pártok képviselőinek száma megnőtt, volt egy olyan év, 1979, amikor a mérleg nyelve voltak a parlamentben. Olyannyira, hogy rövid ideig a Munkáspárt partnerei is voltak, sőt, 1979-ben, ők buktatták meg a Munkáspárti kormányt és akaratlanul elősegítettek a toryk 18 éves hatalmát. Thatcherék mindég zord unió- pártiak voltak, semmiféle engedményt nem adtak azoknak, akik szélesíteni akarták a nemzetiségi területek jogait A Labour megosztott és kétértelmű volt. Egyesek azért utasították el az autonómiát, mert számukra a Labour társadalmi programja volt a fontos, ehhez viszont az egységes Britannia volt szükséges. Középmegoldásként végül a 70-es években ők vetették fel a devoluciót, bizonyos hatáskörök decentralizácjóját, de szigorúan a westminsteri keretek között, azt azonban sokáig senki nem vette komolyan.
A 90-évek elején, mikor elkészült Blair - az „új Munkáspárt” - harmadik útja és ebben a középen politizálás, a szélesebb középrétegek érdekeinek védelme élvezett prioritást, egy széles „társadalmi koalíció” gondolata kapott megfogalmazást, megtalálták a nemzetiek, a nemzeti pártok helyét az új stratégiában. Ennek keretében vetődött fel, most már a komolyabb jogokkal felruházott nemzeti parlamentek variációja.
Ezzel szinte párhuzamosan évek óta folyt a vita a választási reformról, a többségi rendszer jövőjéről. A Munkáspárt többsége nem akart reformot, taktikailag elutasította az arányos rendszert, mert az koalícióhoz vezethetett. Ugyanakkor Munkáspártnak jól jött, hogy a devolúció jegyében, engedményt tegyen, a választási reform kérdésében: olyan választási reformot javasolt a nemzeti parlamenteknek, amelyben az arányosság jelentős helyet kapott.
Bár végül is, ez egy vegyes rendszer lett, amelyben a képviselők csak egy részét, de a régi módon választották. EZ AZONBAN MÁR EGY ÚJ RENDSZER VOLT, amelyben az arányosság UGYAN MÉG NEM DOMINÁLT. KIDERÜLT, HOGY ALKALMAZÁSA EGYFAJTA STRUKTURÁLIS PLURALIZMUSHOZ VEZETETT A BRIT PÁRT ÉS a POLITIKAI MECHANIZMUSBAN, REPEDÉSEK KELETKEZTEK ANNAK SOKÁG KIKEZDHETELEN EGYSÉGÉBEN.
Konkrétan az történt, hogy a munkáspárti Skóciában a Labour teret vesztett és hála az arányos rendszernek az SNP SKÓCIÁBAN kormánypárt lett, Skóciában ma az az SNP vezeti a kormányt, amely programjában el akar szakadni az uniótól. Az SNP hatalma birtokában népszavazást akar az elszakadásról.
Ez hogyan fordulhatott elő? Az erre adandó válasz érdekes és tanulságos lehet térségünk számára is.
Más vonatkozásban már érintettük a UK politikai térképét. Ezen a helyen azt célszerű kiemelni, hogy Skóciában és Walesben hagyományosan a Munkáspárt volt a legerősebb párt. Ekkor ezt még a többségi rendszer támasztotta alá, de a devolúciót a Blair-kormány már arányosabb rendszerben bonyolította, mintegy gesztusként azoknak, akik országos reformot akartak. Az akkoriban történt, amikor a Munkáspárttal szemben elégedetlenség megerősödött és a két tényező mintegy a nemzetiek ölébe kergette a munkáspárti hívők egy jelentős részét és lehetővé tette, hogy az SNP először koalíciót alakítson, majd egyedül is választásokat nyerjen és kormányozzon. Bár köztudott, hogy a rá szavazók többsége nem híve az elszakadásnak, inkább a nagyobb hatáskörű parlamentnek. Tehát, az történt, hogy az a Munkáspárt, amely történelmi jelentőségű alkotmányos reformot kezdeményezett, ennek eredményeként veszít pozíciókat, s közben elindított egy folyamatot, amely kikezdhetheti a westminsteri rendszert. Igaz, ha a labour és a liberálisok kölcsönös ellenszenvük, a mereven alkalmazott pártérdekek ellenére koalíciót kötnek, ez megtörheti ezt a trendet. Nincs ugyanis kizárva, hogy országos szinten a tory liberális koalíció még működik, de Skóciában az unió érdekei felülírják a két párt érdekeit és koalíciót alkotnak. Sok függ a Munkáspárttól, ugyanis a koalícióban ők lehetnek az erősebbek és nekik kell engedményeket tenni. Ez teljességgel összhangban is lehet a blairi „társadalmi koalíció” elveivel, azzal a stratégiával, amely a mai napig hatással van a brit politikára. Végül is itt a tét, hogy mi lesz az unióval. Megőrzése megköveteli az összefogást, a hagyományos szociális tényező felülvizsgálatát az unió érdekeinek szellemében. A kérdés, milyenek egy kompromisszum kilátásai, szét kell-e robbantani egy a többséget jól szolgáló szerkezetet, vagy javítani lehet azt abban maradva. Milyen lehet egy optimális modell, amelyben a szociális-gazdasági modell és egy nemzeti prioritású mechanizmus harmóniája valósul meg? De ha a népszavazáson a többség el is utasítja Skócia kiválását, képes-e a Munkáspárt tanulni abból, ahogy elvesztette dominanciáját és felépíteni egy olyan egységes Munkáspártot, amely egy demokratikus skót és walesi Labourra épít és hajlandó valóban a decentralizált két régió sajátos érdekeit képviselni az országos politikában, a westminsteri parlamentben is. A regionális parlamentek és az unió egységét képviselő Westminster harmóniája lehet a demokratikus Britannia fő záloga.
Havas Péter, politológus
