A szavazatok erejével ...

„Hiszek abban, hogy a rossz döntéseknek legalább töredékét sikerül módosítani, és lehet nevelni a fiatalokat arra, hogy a jövőben is érdemes küzdeni közös kincsünkért, az épített és természeti örökségért”                               (Ráday Mihály)

79 éves korában elhunyt Ráday Mihály Kossuth-díjas filmoperatőr, rendező, tévés szerkesztő, a Budapesti Városvédő Egyesület elnöke, számos városvédelemmel foglalkozó könyv szerzője, épített örökségünk megőrzéséről szóló műsor készítője, Budapest díszpolgára. Ráday Mihály halálhírét a családja közölte.

A Budapesten született Ráday a Színház- és Filmművészeti Főiskolán rendező-operatőrként, illetve az ELTE-n művészettörténészként végzett. Édesapja a neves színész, Ráday Imre volt, édesanyja, Ferda Erzsébet Magdolna divatszalont vezetett. Három gyermeke, két unokája van.

Ráday a hatvanas évektől kezdett dolgozni a Magyar Televízióban, és miközben több ismert műsor rendezője vagy operatőre volt (Mi újság Pesten?, Keménykalap és krumpliorr, Bánk bán, Tudós nők vagy a Horváték című Csáth Géza-adaptáció), az igazán legendás alkotása, amiről egy ország ismerte meg, a 30 éven át futó Unokáink sem fogják látni… (avagy Városvédő Pallasz Athéné kezéből időnként ellopják a lándzsát) című városvédelemmel,

műemlékvédelemmel foglalkozó műsora, amelynek ötletgazdája, szerkesztője és házigazdája is volt.

Saját elmondása szerint a műsor ötlete úgy jött, hogy a Bánk bán című tévéfilmhez kerestek helyszínt, de mindenhol lepusztult műemlékeket találtak, így aztán végül egy ausztriai vár lett a forgatás helyszíne. A később évtizedekig futó műsorral nemcsak a még megtalálható értékek bemutatása volt a célja, hanem az azok védelmére való felhívás is. A műsorból könyvek is születtek, amikben Ráday azt is bemutatja, milyen hatása volt egy-egy adásnak, illetve mi lett az ott bemutatott épületek, műemlékek sorsa.

Ráday 2001-ben megjelent Városvédőbeszédek című könyvének ajánlójában Göncz Árpád így írt róla: „1980 óta Budapestet – sőt, jószerivel az egész országot – Ráday Mihály szemével látom. Nem csak azt, amit (…) »unokáink sem fogják látni« jóslattal címkéz, hanem azt is, amit országjáró útjaimon már jómagam is azzal a kimondatlan gondolattal idézek: vajon látta-e Ráday? Írt-e róla Ráday? Ami mögött ott bujkál a remény?”

A legendás műsort 30 év után, 2010-ben szüntette meg a televízió új vezetése. A megszűnés körülményeiről maga Ráday nyilatkozott úgy, hogy az okok számára sem voltak világosak, vele senki sem beszélt azokról. Saját elmondása szerint az akkori ügyvezető nyugdíjba szerette volna küldeni, de a műsor folytatásáról még egyeztetést ígértek neki, ez azonban végül elmaradt. Hiába írták alá több ezren azt a petíciót, amit a műsor folytatásáért indítottak.

Műsorának kezdeti éveire esnek országszerte a helyi városvédő szervezetek megalakulása is, így például a Budapesti Városvédő Egyesület, amelynek elnöke is volt Ráday. Ezt 1982-ben alapították, majd 1986-ban a Város- és Faluvédők Szövetségét, 1991-ben pedig a művészi értékkel bíró sírok, emlékhelyek felkutatásával, megóvásával foglalkozó Nemzeti Panteon Alapítványt. „Mindig az a cél lebegett a szemem előtt, hogy legyen egy olyan biztos civil, ”társadalmi munkás„ háttér, amire az éppen aktuális kormányzat szakmailag is támaszkodhat, ha az ország kulturális örökségének védelméről komolyan gondolkozik” – mondta erről a munkáról tavaly a Hvg.hu-nak adott interjújában.

Ráday politikában is részt vett: Országgyűlési képviselő volt 1990 és '94 között az SZDSZ színeiben, emellett tagja volt a Fővárosi Közgyűlésnek 17 éven át, ahol komoly szerepe volt a műemlékvédelem kialakításában, a helyi értékvédelmi rendelet megalkotásában, és több műemlékvédelmi, felújítási projekt megszervezésében. „Megszerveztem az Andrássy út kandelábereinek, a Szabadság híd, majd a Lánchíd és az Alagút címereinek cseréjét, a Clark Ádám téri mozaik címer helyreállítását, elindítottam Róth Miksa egykori házának emlékházzá, múzeummá alakítását” – írta többek között a munkáiról.

Munkásságáért rengeteg díjjal tüntették ki élete során. Megkapta a Balázs Béla-díjat, 1996-ban a Kossuth-díjat, 2005-ben a Táncsics Mihály-díjat, 2009-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét többek között.

Ráday Mihályt sokan, sok helyen méltatták a műemlékvédelemben, az örökségvédelemben folytatott kitartó munkájáért, harcáért; azért a kitartásáért, ami élete utolsó éveiben sem hagyott alább, legyen szó a Várban történő átalakításokról, a Kossuth tér felújításáról. Vagy épp a Liget-projektről, ami ellen határozottan szólalt fel többször is („Normális város nem épít a közparkjába új épületeket, hanem a parkot rendben tartja.”). De pár éve még egy interjú időpontját is hosszasan kellett szerveznie a Népszavának, hiszen – ahogy Ráday fogalmazott – „egy csomó szervezet elnöke, társelnöke, alelnöke vagyok társadalmi munkában”.

„Munkám során számos eredményt értem el határon innen és túl. Ennek látható, kézzelfogható nyomai vannak a józsefvárosi Róth Miksa emlékháztól kezdve a Gresham palotán át a kézdivásárhelyi napfényműteremig. Évtizedekig úgy érezhettem, hallgatnak rám. Most nem hallgatnak, tehát lelkesen éneklem, hogy ”Ne vágj ki minden fát, legalább néha-néha lazíts egy félórát… te ott fenn a magas létrán„. Igen, meggyőződésem, hogy an nak, aki a magas létrán ül, akitől minden ered, igenis lehet és kell kérdéseket föltenni, lehet ellentmondani” – mondta 2016-ban.

(Nagyváradi Szűcs Mihály közlése. Fotó: Kiss Katalin a Budaörsi Olvasókörben.)

www.klubradio.hu/archivum/megbeszeljuk-2021-julius-14-szerda-1605-18597 

8 perc 25-től 22 perc 22-ig Tóth Zoltán Bolgár György Megbeszéljük című műsorában hallgatható, ha a fenti linkre kattint.

Sokan utálják a birkának még a nevét is!

A birkát, mint állatot sokan büdösnek tartják. A legtöbben azok vannak a büdösnek tartók között, akik még soha nem láttak és nem is szagoltak birkát. Számukra mentségként mondom, hogy a Freud-i értelemben a tudatalattijukból a „szegénység bűze” sugárzik, anélkül, hogy a valóságban tisztában lennének a birka-hús tényleges voltával.

A birkát elítélő véleményt jól tudom összevetni édesanyámnak a puliszkáról alkotott állásfoglalásával: „Puliszkát Mi nem eszünk, mert azt a koldusok eszik!” – mondta, miközben olyan szegények voltunk, mint a templom egere. Midőn egy családi ünnepséget a budaörsi Rózsakertben tartottunk, ott megdicsérte a köretként felszolgált polentát, mert az finom volt.

Az első birkapörköltet az endrődi (Viharsarok) nagyapámtól ettem, a kukorica-törés után, a családi közösségi munka végén (1960). Mindenki poros-piszkos volt, a vénasszonyok nyara (szeptember közepe) még melegen tartotta Körös vizét, így egy gyors fürdés a kosz nagyját lemosta mindenkiről. Közben a bérelt társzekér elindult a kukoricagóré (tároló) felé. A Sócó-zug szélén - a Körös partján - már dél óta rotyogott a birka, sok hagymával, őrölt paprikával, paradicsommal és zöldpaprikával. A 3 kilós parasztkenyér már hajnalban kiérkezett a kukorica törőkkel együtt a földre és konyhakendőbe csavarva várta a sorsát, a nagy kést és az éhes szájakat. A mélytányérhoz kanál járt, és kovászos uborka az 5 literes üvegből. A városi önkéntesekre tekintettel a nagyon erős hüvelyes piros paprikát nem tették az ételbe, hanem aki akarta, az maga morzsolhatta a pörköltjébe.

1980-ben ettem a második birkapörköltet Mezőfalván, a család mezőségi ágánál. A 20 év mezőgazdasági fejlődése már nem a családi szegénység összekényszerítő erején alapult, hanem a közös érdekeltségen. A hosszú és széles paradicsomföldön a paradicsomot egy egyköbméteres ládákba kellett tenni, de a munka végén annyi paradicsomot vittél haza, amennyit elbírtál, vagy amennyit az autód elbírt. (Mivel nem szokta a cigány a szántást, ezért már 11 órától nem hajolva szedtük a paradicsomot, hanem egy felfordított vödrön ülve. Délután 3 óra után már egymást segítve tudtunk csak felállni a vödörről.) És déltől már főtt a birka! Egy egész birka. A helyi szakács a kérdésemre, csak annyit mondott: a füle és a farka is benne van! Majd azt láttam, hogy lekvárt kever a pörkölbe. Belém villant a gondolat: Innét éhen megyünk haza! Azonban a kemény munka és a várhatóan sokáig tartó hazautazás gondolata legyőzte a diszkrepancia érzetem, és óvatosan – kanállal – megkóstoltam a birkapörköltet. Azonnal haraptam hozzá kovászos parasztkenyeret és kovászos uborkát, hogy megelőzzem az ízkatasztrófát. Magam is elcsodálkoztam a birkapörkölt finomságán! A mikor jóllaktam (pukkadásig) külön keresgéltem a csontos részeket, és tíz ujjam segítségével szopogattam (amit édesanyámtól tanultam). Este 11 órára értünk haza a Wartburgunkkal. A kipakolásnál egy 25 kg-os ládát leejtettem az úttesten, és a vaksötétben keresgéltük a paradicsomokat. Reggelre kiderült, hogy pirosra festette az utat a más autók által eltiport és általunk éjfélre össze nem szedett paradicsom. A kár ellenére én boldogan gondoltam vissza a lekváros birkapörköltre.

Újra birkapörköltöt ettem, immár fontos elvtársként néhány év múlva. A központi államigazgatás egy kiküldöttjeként a városi önkéntes tűzoltó egyesületének a bálján képviseltem a „felsőbbséget”. Ott érzékeltem először az önkéntes és az állami tűzoltók közötti szakmai és emberi feszültséget. Az önkéntes tűzoltók alig kaptak korszerű tűzoltó technikát, sokszor még lovaskocsival vonultak a tűzhöz. Az államiak már gépi emelő tűzoltókosárral és nagynyomású fecskendővel rendelkeztek. Ennek a technikai különbözőségnek ellenére gyakran az önkéntesek gyakran előbb értek és oltottak, mint az államiak. Azonban a birkapörköltöt mindenki szerette. Mélytányérból, kanállal, csípős almapaprikával és fehér kenyérrel. A szakmai feszültségeket a birkapörkölt sem enyhítette, de az emberi konfliktusok gyakorlatilag megszűntek az alföldi savanyú borok hatására.

A rendszerváltás (1989) után Nagylaposon a Birkacsárdában ettünk a feleségemmel birkapörköltet. Endrődön minden rokonunk elhalt vagy elköltözött, ezért a Halottak napján csak ketten voltunk elődeink sírjainál (Fülöp és Tóth családok). Még a nagyapámtól hallottam, hogy Nagylaposon van egy Birkacsárda[i], ahová ritkán, de eljártak, hogy asszonyok hiába keressék őket a Domszögön, az endrődi „elegáns” kocsmában. (Itt tartották a 1930-1960 között minden évben a kötelezően sorozott vöröskatonák éves találkozóját. A találkozók azért szűntek meg, mert a korabeli tanács a rendezvényt 30 Ft-os részvételi díjhoz kötötte.) Nagylaposon 35 Ft-ot kellett fizetniük a birkapörköltért. Az idő múlásával nekünk 550 Ft-ot kellett fizetnünk egy birkapörköltért fejenként, de kaptunk hozzá főtt krumplit is. Nagyapám és nagyanyám emlékére ettük meg a birkapörköltet.

A múlt héten kényszerűen a Nagykörúton sétálgattam. (Az ember önkéntesen nem nagyon vágyik erre a korábbi szép emlékű körútra.) Török és kínai üzleteket üres üzletek sora szakítja meg. Egy török hentes kirakata azonban megragadta a figyelmemet. Szépségesen csomagolt húsok, bármelyik formációban: szeletben, darálva, egészben, frissen vagy fagyasztva. Amíg a ragyogóan tiszta hűtőpult tartalmát bámulásztam, addig a legelegánsabb éttermeknek a kifutó fiú érkeztek és távoztak a legszebb húsokkal: bárány-gerinc, bélszín egészben, borjú szűzérmék, rablóhús török kolbásszal tűzdelve. Kissé szégyenkeztem, mert megláttam egy darab csontos birkahúst, és azt kértem. Erre a hentes közölte, hogy jól választottam, mert a csontos birka csak fele annyiba kerül, mint a többi hús. Ennek különösen örültem, mert a korábbi vásárlók mind aranykártyával fizettek, nekem ennél szerényebb kártyám volt.

Hazaérve a birka-nyak részleteivel, mérsékelt lelkesedés fogadott. Egyes családtagok emlékeztettek rá, hogy a birka szegények étele, mások megemlítették, hogy hogy a birka nem tartozik az egészséges táplálkozás körébe. A feleségem azonban – immár 50 éve – most is mellettem állt a konyhában is. A családi hagyományokat és a közéleti tapasztalatokat felelevenítve készítettem el a birkapörköltet: Dinsztelt hagyma, a hús kifehérítése saját levében, pörkölt alap készítése, kevés lekvár, annyi vízzel való feltöltés, hogy két órán át gyöngyözve fődögéljen. Kóstolás után újabb 2 óra főzőcske. Zsírjára sütjük. Jöhet a mélytányér, kanál, kovászos uborka. Az íze 60 év múltjába tekint vissza, egészséges és örömteli. (A csontok mellett +30 perc ínyenckedés! Önkéntes! Addig a többiek egyenek pizzát.)

Jó étvágyat!