Magánhadsereg
Az internet tanúsága szerint a közélet és a publicisztika bevett fogalma a „magánhadsereg” fogalma. (Betűszaporítás helyett bárki beírhatja e szót bármely internetes keresőbe.) A közéletben vannak olyanok is, akik azt állítják, hogy nem tudják, hogy mit jelent ez a magyar szó.
Ez a fajta hiányos tudás valóban létezhet. A magánhadsereg főnév, ezen belül köznév, továbbá többszörösen összetett szó. Az iskola hiánya, a kulturálatlanság problémája, esetleg a „nem volt gyerekszobája” késői visszatükröződése okozhat ilyen tudáshiányos jelenséget.
A kormánypárt által bevezetett új kommunikációs módszer egyik alapelve az, hogy ha már muszáj szóba állni egy ellenféllel, ellenséggel, akkor gügyére veszik a vita-partnert. Ennek hagyományos és esetenként eredményes módszere a „visszakérdezés”. A vita-partner azt állítja, hogy „A”, akkor a másik fél azt kérdezi válasz helyett „mit jelent az az „A”? Ha egy másik állítás „B”, akkor a válasz helyetti válasz „Nincs is B, ugye”.
Mire használják manapság a kormánypárti elkötelezettségű személyek, szóvivők és szervezetek ezt a módszert? A vita előli kitérésre, a burkolt válasz-megtagadásra, a vita-partner kifárasztására, mások leiskolázására. Az állami pozícióban levő személyek kötelesek lennének a válaszolni a kérdésekre, de ezt nem teszik: sőt, nevetségessé akarják tenni a köz érdekiért vívó, küzdő embereket. Közéletünk gyengeségét mutatja, hogy sok olvasó, hallgató, néző elfogadja ezt a módszert (stílust).
Egy másik új kommunikációs módszer az „alákérdezés”. A kormánypárti politikusnál, „kedves vezetőnél”, a „mi kutyánk kölykénél” használják a médialakájok ezt a módszert. Az előre leadott kérdésekre a megkérdezett nem tud olyan választ adni, amellyel elvesztené a közélet, az emberek többségének az egyetértését. Ennek primitívebb változata a „mikrofonállvány” módszer. Még egyszerűbb változata a szopós k...., aki csak nyel és mosolyogva kérdi: Ugye jó voltam?!
Az összetett szó első része a „magán”, mint jelző. Jelen esetben a magán azt jelenti, hogy nem „állami”. A jelző a római jogból, majd a porosz utas közvetítéssel az osztrák magánjogból származik. A „magán” világos szakmai jelentése, hogy „nem állami”.
Az állam külső védelmi funkciója
Az állami hadsereg jelentése is némi történelmi elemzést igényel. Maga szó etimológiája az interneten is nyomon követhető. „Had” és „sereg” szavak együtt önmagában is összetett szót jelentenek. Mióta az emberiség állammá szerveződött, azóta egy népesség védelmét – akik meghatározott leszármazás vagy földrajzi területen élnek – felfegyverkezett emberek látják el főfoglalkozás vagy alkalmi foglalkoztatás keretében. Világosan fogalmazva: egyes emberek abból élnek, hogy az adott népességet fenyegető másik népesség embereit megöljék, abból a célból, hogy vagyonukat elrabolják vagy a védett népesség vagyonát megvédjék ugyanilyen célú támadások ellen.
A hadsereg, mint szó, mint szervezet, mint tevékenység az emberiség és állam fejlődése során sokat változott: a római légió, a középkori (feudális) bandérium, a nemzeti honvédség, más és más részleteket jelentett a különböző történelmi korokban, de a lényeg mindig ugyanaz maradt: büntetlenül lehet megölni más hadsereg vagy állam civil tagjait a háborúban - az adott állam szervezeti keretein és törvényes rendjén belül.
A magánhadseregek léte a feudalizmusra – különösen a központosított hatalom hiánya idején – volt jellemző. Azonban más történelmi időszakok társadalmi-politikai válsága idején is megjelentek – átmenetileg – magánhadseregek, amelyek egyesek politikai-vagyoni érdekeinek védelmében embereket öltek (jelenleg is egyes afrikai és dél-amerikai államokban).
Az államilag irányított hadsereg tagjai, ha az állami irányítás keretein kívül vagy a törvényes rendet meghaladva ölnek meg másokat, akkor e tettükért büntetőjogi felelősséggel tartoznak saját államuknak, esetleg a más államoknak, kivételesen nemzetközi hatóságoknak.
Az állam belső védelmi funkciója
Az állam kialakulásának fontos eleme volt a vagyonközösség differenciálódásával a magántulajdon védelme. Sem idő, sem terjedelem nincs arra, hogy azt a folyamatot történelmi-gazdasági precizitással kifejtsem más szerzők nyomán, azonban egyértelmű, hogy a belső (rendészeti) célú szervezet, és annak határozott elnyomó tevékenysége nélkül, nem jött volna létre a közösségtől elkülönült magántulajdon. Sőt a magántulajdontól elkülönült köztulajdon sem.
Ennek a történelmi folyamatnak döntő állomása a belső védelmi funkció vonatkozásában az állam kizárólagos büntetőigényének a törvénybe foglalása. Míg az „ószövetségi” ideológiai alapon álló korábbi államok elismerték a magántulajdonban mások által okozott kár magánalapon való reparációjának a jogát (vérbosszú, tálió elve, stb.), addig a keresztény alapon álló államok kizárták - évszázadok után - ezeket a magánjogokat, és a bűncselekmények üldözését kizárólagos állami és egyházi joggá tették.
A történelmi korokban nem különült el egymástól a külső védelmi és belső vagyonvédelmi funkció, mert a felfegyverkezett, e tevékenységből élő emberek a hatalmon levőket minden vonatkozásban kiszolgálták.
Idővel azonban szétvált a külső és belső védelmi funkció ellátása, mint önálló foglalkozás és szervezet. A „katona” és „rendőr” hosszú történelmi fejlődés eredményeként alakult ki a jelenlegi foglalkozási ágként.
A hódító, gyarmatosító háborúktól a védelmi jellegű nemzetközi hadseregekig, a vagyonos rétegek szamurájaitól, a new yorki verőlegényektől, a zsidódeportáló csendőrtől a polgárbarát bobby-ig, a fegyvernélküli rendőrig történelmi út vezet. Ennek az útnak a nem járunk a végén.
Az állam külső és belső védelmi funkciója a hatalom szolgálata
A hatalom az emberek és dolgok feletti jog és képesség gyakorlása. A hatalom egyik fajtája a közhatalom. A KÖZHATALOM RÉSZEKÉNT, a végrehajtó hatalom egyik szervezeti egységeként, az emberek közötti egyenlőtlenség létrehozása és annak fenntartása a végső soron a hadsereg és a rendőrség dolga.
A francia forradalom óta azonban sem a hadsereg, sem a rendőrség nem saját jogon gyakorolja a hatalmat, hanem egy alávetett, a közhatalom más szervei által irányított „al-szervezetként” végzi munkáját. E tevékenység általános szabályait a közhatalom jogalkotó szerve a parlament állapítja meg. A konkrét tevékenység kizárólag egy szigorúan hierarchikus „parancsuralmi” szervezetben végezhető, amelyben nincs helye önálló célkijelölésnek és végrehajtásnak. A célok és a végrehajtási engedélyek mindig külső szervezetből érkeznek, és érkezhetnek.
A jogállamiság elve fokozatosan erősödött meg a francia forradalomtól eltelt 200 év óta. Az emberi jogok, a politikai szabadságjogok fokozatosan kerültek be az európai és az észak-atlanti országok alkotmányába, és alapvető törvényeibe. A hadsereg és a rendőrség szempontjából ezek a törvények egyre inkább az embereket védték az államhatalmat képviselő személyek túlkapásaitól. Már a középkorban az állami és az egyházi méltóságok a fegyveres szervezeteket saját személyes előnyeik érvényesítésére is használták. Ez különösen így volt a titkosszolgálatok esetén. Míg a történelmi időkben a hadseregek kinyújtott karja volt a kémhálózat, addig a XVII. századtól a kémhálózatot egyre inkább a belső politikai ellenfelek beazonosításra és kiiktatására használták a kormányzati politikusok. Ezek a régi hagyományok felerősödtek az I. és II. világháború, majd az ezt követő hidegháborús időszakban. A „nemzeti kém” mítoszának a megteremtése emberek millióiban teremtett bizalmat a különféle egymással háborút viselő államokban saját államuk politikusai iránt. Miközben ezek a politikusok csak saját pecsenyéjüket sütögették, addig a közpénzből garázdálkodó kémszervezetek is a maguk politikáját folytatták a közhatalom érdemi ellenőrzése nélkül.
Az 1980-as évekre a demokráciára törekvő kormányok előtt világossá vált, hogy a hadsereg és a rendőrségi szervezetek titkosszolgálatait eredményesen csak úgy lehet féken tartani, ha az állami költségvetésben reájuk fordított pénzügyi kereteket korlátozzák, további a személyes adatok védelmével kapcsolatos adatvédelmi szabályokkal kereteket szabnak a titkosszolgálatok lehetőségeinek a saját állampolgárok elleni felderítésben. Fontos politikai fejlődési pont volt, hogy a demokratikus államokban a parlamenti bizottságoknak a titkosszolgálatokkal kapcsolatos bizottságainak vezetését az ellenzéki pártokra bízták.
A terrorizmus az új ellenség
Több ezer éves történet után a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás megváltoztatta a titkosszolgálatok szerepét a demokratikus államokban. Sok ezer ember halt meg a támadásban, de a titkosszolgálati szerepváltozás okai a hidegháború megszűnéséhez köthető. A kétpólusú világrend megszűnése megszüntette a hagyományos „mindenkinek nevesített az ellensége” megközelítést, és önálló táptalajt adott a kémszolgálatok alá: gyengült az adatvédelem állami szabályrendszere, növekedett a titkosszolgálatok költségvetése, gyengült az állami ellenőrzés a titkosszolgálatok felett, a külső ellenségek helyett a belső ellenségek kutatása került előtérbe. A terrorelhárítók, akik eddig, mint egy speciális rendőri egység léteztek, már önálló rendészeti hatalmi ágként igényelnek elismerést. Ez a folyamat világfolyamat. Sőt, a hagyományosan homályba burkolódzó kémek és terrorelhárítók saját jogon jelentkeznek a médiában, hogy a II. világháború utáni sajtó és média sikereikhez hasonlóan a nyilvánosság előtt most is learathassák a titokban keletkezett dicsőség nyilvános babérjait. Ezek a terrorelhárítók jelenítik meg államban megtestesülő pártpolitika konkrét halálbüntetés igényét, amelyet a jogállam egyébként nem engedélyez.
Íme így ér össze a mai terrorelhárító szervezetben és annak egyes tagjaiban a hadsereg és a rendőrség funkciója: büntetlenül ölni és társadalmi dicsőséget aratni.
Ki irányítja a halál osztására egyedül jogosított jogosult állami-terrorelhárító szervezeteket? Milyen törvényi korlátok vannak ezen szervezetek előtt? Mekkora ezen szervezetek költségvetése? Ki ellenőrzi a parlamentáris rendszerben ezen személyeket, akik vezetik és végrehajtják az akciókat?
Ki kér bocsánatot a jogtalan akciókért a sérültektől, az esetleges halottaktól és károsultaktól?
Nincs bocsánat törvénytelenség esetén a bocsánatot kérni nem tudóknak. Különösen azon politikusoknak nincs bocsánat, akik a törvénytelenség irányába terelik – önös és titkolt – érdekeik miatt a fekete maszkosokat.
Nos, ilyen a mai magánhadsereg: törvényi korlátok nélküli, személyes adatokra tekintettel nem levő, egyes magánszemélyek, politikusok által közvetlenül vezérelt, számadással a nyilvánosságnak nem tartozó, de a nyilvánosság elismerése vágyó, a saját erőszak-képességének bűvöletében élő szervezet. Igaz rájuk a mondás: egyenként senkik, tömegben mindennek képzelik magukat.
Nagy ritkán szükség van terrorelhárítókra (sajnos), de nincs szüksége a társadalomnak arra a félelemre, amelyet folyamatosan keltenek. Hol egy kulturált politikus, aki azt a dilemmát megoldja? Megszületett már?
/Trombitás Tamás köztéri szobra/
