Miért utálják egymást a politikusok?
Az érthető, hogy a hatalomban levő és a hatalom peremén vegetáló politikusok személy szerint is utálják egymást. Ősi hagyomány: „Enyém a vár, tiéd a lekvár!”. Azonban az is előfordul, hogy a hatalomban levők között is vannak konfliktusok, amely eredményeként bár együtt és egyformán nyomják a gombot a parlamenti padsorokban, de magánemberként nem állnak szóba egymással. Sőt, a kézfogás is csak a sajtófotós előtt – kényszeredett mosollyal – születik meg. Erre is lehet elfogadható az a magyarázat, hogy „ki ül közelebb a tűzhöz/húsosfazékhoz?”
Az azonban érthetetlen, hogy a hatalom peremére szorult politikusok – akiknek, érdek és érték közösségben kellene lenniük, - miért nem tudnak az egymással szembeni személyes ellenszenvükön úrrá lenni, és a közös cél érdekében közösen fellépni?!
Valószínűleg azért uralkodik el rajtuk a kölcsönös személyes ellenszenv a közös érdekeket és értékeket túlnőve, mert tudják egymásról, hogy a pártpolitikájuk lényege, hogy a hazugságra épül legtöbb mondatuk, amelyet kimondanak.
Nem újkori jelenség a politikusok őszintétlensége. Már a görög városállamokban, a római birodalomban is voltak olyan közemberek, akik a hatalomért folytatott küzdelemben megengedhetőnek tartották a hazugságot (pl. Ciceró), sőt a középkor jeles államfilozófusa (Machiavelli) alapvető eszköznek tartotta a nép félrevezetését és a politikai ellenfelek megsemmisítését.
Az erkölcstelenség, a „cél szentesíti az eszközt” elve általánossá vált a XX. század politikájában, különösen a választási kampányokban. Jól jellemzi ezt a folyamatot Magyarországon az un. „választási etikai kódex” ügye, amely 1989-91-ben a rendszerváltás egyik fontos – vitatott – eleme volt. Szabad-e valótlan tényeket állítani a politikai ellenfelekről; szabad-e a magánéletet a kampány érdekében kihasználni; szabad-e az adófizetők pénzét pártfinanszírozásra felhasználni? A vita fokozatosan elcsendesült. A politika eszköztárában szükségszerűvé vált egymás kölcsönös lejáratása és az erkölcsi nihilizmus. Ma senki nem gondolhat a választási etikai kódex megalkotására, mert már a bűncselekmények elkövetését követő jogi felelősségre vonás megakadályozása a hatalomban levők fontos eszköze: „A mi kutyánk kölyke…”
„A politika nem egymás szeretetére, hanem az érdekek és az értékek közös bázisára épül”. Ha ez a politika valóban a társadalmi csoportok egymás iránti szolidaritására, közös cselekvésére, a közjó elérésére vonatkozik, akkor különösen érthetetlen, a politikusok többsége miért nem vallja József Attila nyomán „Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább”?!
A hatalomban levők a magánérdeküket közérdeknek tüntetik fel a lakájsajtó útján lenyomják 3 millió választó torkán az „igazukat”. Az ellenzékben levő politikusok többsége – tisztelet a kivételnek – nem az ellenszerét keresi a tisztességtelen hatalomnak, hanem beéri a privátérdekek – szűkös – érvényesítésével.
És a közérdek? „Ej, ráérünk arra még!”
(Fotó az internetről: Magyar tudat.)
