In memoriam Szüdi János
Szüdi János egy született kösztisztviselő volt, egy valódi közigazgató. Újpesten született. 1973-ban végzett jogászként az ELTE-én. Pályafutását a tűzoltóságnál kezdte jogászként, de hamarosan átkerült a PM szervezési és ügyvitelkorszerűsítési intézetébe. 1977-től a közigazgatáson belül egy új pályára állt, Cegléden a tanácsnál lett osztályvezető. Személyesen ekkor találkoztunk, mert részt vettünk a közigazgatás korszerűsítési pályázaton, amelyet a korabeli Minisztertanács Tanácsi Hivatala (MTTH) elnök-helyettese Fonyó Gyula szervezett, azoknak a fiataloknak, akik új munkamódszereket akartak bevezetni a közigazgatásban. Jánossal egy konzultáción találkoztunk, és mind a ketten örömmel fedeztük fel, hogy az 1971. évi I. törvény (un. harmadik tanácstörvény) már tartalmazta a tanácsok jellegének a meghatározásánál az „önkormányzati” jelleget. Még összehasonlító elemzést is végeztünk az un. első tanácstörvénnyel, amelyben önkormányzati jelleg helyett még a legszélesebb tömegszervezeti feladatok megvalósítása szerepelt. (Ez a barokkos kifejezés a sztálini hajtószíj-elméletet fejezte ki.) Pályafutásunk közel párhuzamos volt: János Cegléden dolgozott, én az V. ker. tanács hivatalában, majd szinte egyidőben kerültünk miniszteriális szintre: ő az oktatási minisztériumba, én a választási ügyekben az MTTH-ba. Pályafutásunk újabb találkozási pontja az 1990 nyarán megfogalmazásra kerülő új önkormányzati törvény előkészítése volt, amikor – saját részterületünkön - a helyi szakfeladatokat kellett kidolgozni és beleilleszteni az új politikai és közjogi rendszerbe. A rendszerváltás utáni első szakmai és politikai csalódások ekkor értek mindkettőnket, de János optimizmusa erősebb volt az enyémnél.
Szüdi János a közoktatási törvény előkészítésében és a végrehajtás megszervezésében átfogó tapasztalatokat gyűjtött két évtizeden át. A szellemi tudást és közigazgatási módszertant azonban nem rejtette véka alá. Mintegy 30 könyvben, cikkben osztotta meg tudását a szakemberekkel és a közvéleménnyel. Törvényszerkesztési (kodifikációs) tehetsége párját ritkította, minden oktatással kapcsolatos jogszabálymódosításnál kikérték a véleményét.
Többször meglepett azokkal a nagyon fontos – de néha a munka sűrűjében elhomályosuló – célkitűzésekkel, hogy a saját szakterületén általa meghozott vagy felsőbbszintű döntésekre előkészített előterjesztéseknek összhangban kell lenniük az Alkotmánnyal, az Alkotmányban biztosított emberi és állampolgári jogokkal. János mindig két lábbal állt a földön, soha nem szakadt el a realitásoktól. Egyszerre volt képes lelkesedni az Alkotmányban az oktatásnak, a tanulásnak és a tanítás szabadságának magasztos eszméjéért, és tudomásul venni az éves költségvetési tárgyalások alpári, kufárkodó jellegét, a pártpolitikai döntések szűkmarkúságát és kicsinyességét.
Az újabb rendszerváltást (2010) követően ismét találkozott pályafutásunk, immár a közigazgatáson kívül. Egyikünk sem érte be a nyugdíjasok sablonos és a véget váró életmódjával, hanem a közéletben továbbra is aktívak voltunk. János a pedagógusok szakszervezetében folytatta kodifikációs tevékenységét és a médiában rendszeresen megjelent oktatási és alkotmányügyi kormányzati méltatlanságok esetén. A Szalay körben közösen munkálkodtunk éveken át, amíg remény volt a parlamenti ellenzék összefogására. Az 2018. évi országgyűlési választáson azzal a szándékkal léptünk fel – ő Cegléden, én Budakeszin – hogy személyes példával tudjuk bizonyítani a parlamenti ellenzék összefogásának szükségességét. A csalódásunkat nem sokáig dajkálgattuk, mert új célok kitűzését tervezgettük a Budapesten a Nyugati pályaudvar melletti kávézóban, ahová János Ceglédről, én Budaörsről érkeztem.
Tervezgetésünknek azonban véget vetett a sors. Nekünk túlélőknek kell megőrizni annak az embernek az emlékét, aki a magyar közigazgatás felemelkedésén, a kiművelt emberfők gyarapodásán dolgozott. Nekünk kell lelkünkben megőrizni és a fiatalabbaknak átadni azt a hitet és tudást, amely egy demokratikus és európai eszmerendszerhez és hétköznapi élethez köthet minket és a jövőnket!
Tisztelettel gondolunk Szüdi János szüleire, feleségére, és gyermekeire, akik segítették őt pályafutásában, és akikért ő egész életében dolgozott.
