Színházba járni jó.
Moliere mindig jó. Még akkor is jó, ha a hivatásos színészek elrontják az előadást. Akkor is jó, ha sete-suta amatőrök adják elő a művet. És még jobb, ha műkedvelők (amatőrök) profi előadást mutatnak be!
Aggodalmasan osztottam meg a Budaörsi Olvasókör tagjaival a Másik Színház meghívóját (Közgazdasági Politechnikum Alternatív Gimnázium és Szakközépiskola), mert még nem láttam egy előadásukat sem. Viszont bíztam abban az emberben, aki a meghívót küldte, mert kellő önmérséklettel szólt az invitációhoz.
A jegyár mérsékelt (900 Ft/fő), de rendezett környezet és mosolygós portás fogadott minket a bejáratnál. A lépcsőházban újabb mosolygós arcokkal találkoztunk, akik előre köszöntek, láthatólag bennfentesek voltak az intézményben.
Pontosan kezdődött az előadás, kényelmesek a székek, a nézőtér nincs túltöltve, de teltház, és megilletődött csend várja a kezdést.
Moliere Mizantrópjával[i] már régen ismeretséget kötöttem. Mindig Mészöly Dezső fordításában[ii] olvastam, amely rokokós, kicsit finomkodó, affektáló stílusú, ezért inkább tanmesére, mint egy valódi történetre alakította a drámát. Bodolay Géza fordítása a mai színházi nyelven szól, közérthetőbb, ha úgy tetszik „fiatalosabb”. A rendezés, Majer Tibor, napi aktualitásokat is belesző a darabba, anélkül, hogy a történet hitelességét rontaná. Az aktualitások nem politikai jellegűek, inkább az életmódhoz köthetőek (pl. pláza), amely - a meglepően nagyszámú fiatal néző számára - biztosan közelebb hozta Moliere-t. Rendezési többlet a „táncok” beiktatása is, amely a szunyókálásra hajlamos nézőket visszazökkenti a drámába. A táncok jó ritmusúak, és nem kíméli az idősb színészek ízületeit sem, akik derekasan ugrálnak az asztalokról föl s alá. A jelmez – Jakab Judit munkája - is az aktualitást szolgálja, a kortalanságra is utalva, de a színészekre lett minden jelmez egyedileg szabva. Ahol kell, ott a jelmez karcsúsít, ahol domborítás szükséges, ott kiemel, ahol zsenge muszklikat kell erősíteni, ott izmosít: decensen, visszafogottan és dicséretesen teszi mindezt, ahogy az egy csapatjátékostól elvárható. A jelmezes egyben súgó is, de a társulat egészét dicséri, hogy a súgó munkanélküli maradt: a súgó háta mögött ültem, így személyesen tanúsíthatom a színtársulat kitűnő szövegtudását (amely természetesen az idő múlásával érthetően csökkenni fog). Schepácz András dolgozott a hangon és a fényen: mindig eltalálta a szükséges ritmust, munkájával támogatta a csapatot. A hang és a fény kiemeli a mondanivalót, segíti a nézőket a lényeg megértésében. A zene Dmitrij Sosztákovicstól[iii] származik. Nem tudjuk, hogy a rendező vagy más válogatta-e be, de jól választott az illetékes.
A műkedvelő színészek csapatának összmunkája és a színészek egyenként[iv] is dicséretet érdemelnek. Az egyéni adottságok nyilvánvalóan (természetesen) eltérnek egymástól, de a közös munkához mindenki szakmai szolgálattal (alázattal) járult hozzá: a főszereplők is beilleszkedtek a kórista szerepbe, és az epizodisták is emelték a közös munka színvonalát a főszereplőkig.
Miről szól a dráma? Egyszerű azt mondani, hogy menjenek el megnézni, és megtudják. Azonban semmilyen poént lövünk le, ha azt mondjuk: életről és halálról, szerelemről és elhagyattatásról, boldogságról és csalatkozásról. Hétköznapiságról és ünnepélyességről, sőt dagályosságról, túlfűtöttségről és visszafogottságról. Ki a jó ember, ki a még jobb ember, ki a rossz ember és ki a még rosszabb?
Mindenki maga adhatja meg a választ, a szünet nélkül, 90 percig tartó előadás után. Büfé nincs.
Menjenek el megnézni!
