22 évig alkalmas volt a választási törvény a demokráciára.
1989. októberében alkotta meg az Országgyűlés a választójogi törvényt (Vjt.), amely a parlamenti képviselők választásról rendelkezett. A sztálinista alkotmányt lecserélő rendszerváltó törvények, az un. sarkalatos törvények sorába illeszkedett a Vjt. A célja az volt, hogy az egypártrendszer után, a többpártrendszer bázisán, és a választópolgárok szavazataival jöjjön létre a legfőbb népképviseleti szerv a magyar parlament.
A Vjt. előkészítése – a többi sarkalatos törvénnyel együtt – az un. Nemzeti Kerekasztal mellett történt, ahol a korabeli állampárt, az ellenzéki pártok és a társadalmi szervek egy csoportja politikai egyezséget kötött a szocializmus békés úton történő megszüntetéséről és helyébe egy új, még soha nem próbált demokratikus államszervezet és plurális politikai intézményrendszer felépítéséről. Forradalom és szabadságharc, vér és börtön nélkül, a szavaztok erejével jött létre 1990 márciusában a magyar köztársaság.
A Vjt. létrehozása eredetileg egy alkalomra szólt. A korabeli politikai egyezség szerint az első szabad parlamenti választás jogi kereteként kellett szolgálnia a Vjt.-nek azzal, hogy az új Országgyűlés majd megalkotja a köztársaság hosszabb távra érvényes választási rendszerét.
A választás rendszere és eredménye
A választás szabályai egy 2 fordulós, 2 szavazatos, 3 féle képviselői mandátumos (egyéni, megyei listás és országos kompenzációs) rendszert hoztak létre, amelyben 1%-os ajánlási szisztéma és 4%-os parlamenti küszöb működött, 90 napos választási kampány időszakkal. (A szabályok történelmi előképe a német modell volt.)
Az első szabad választásra 60 párt állt a rajtvonalhoz, amelyből 24 került fel a szavazólapra és 6 parlamenti párt kezdhette meg a köztársaság jogállamának a felépítését és az új gazdasági rendszer kialakítását.
A választási kampány és a szavazás törvényes rendben lebonyolódott, valamennyi európai és transzatlanti állam és nemzetközi szervezet nyilatkozatban ismerte el a választás tisztaságát és átláthatóságát. A magyar állam, a parlament és az új kormány legitimitását és legalitását sem belföldön, sem külföldön senki nem vonta kétségbe.
1990-2010 között hat parlamenti választás érvényes és eredményes volt.
A Vjt. az eredeti egyszeri rendeltetésével szemben hat parlamenti választásnak biztosított törvényes keretet. 4 évenként, tartalmilag ugyanolyan szabályok mellett a nemzetközi és alkotmányos követelményeknek megfelelő választások kerültek megtartásra. A politikai tartalalmat illetően a Vjt. mindig is a „nagypártok” irányába enyhén lejtett. Ennek az volt az oka, hogy a töredezett, sokpárti parlament és az ebből szükségszerűen következő (un. olasz) sokpárti koalíciós kormányzás elkerülhető legyen. Viszont a választás szakmai elemei úgy kerültek kialakításra (2 forduló, jelölés, szavazólap, stb.), hogy a politikai pluralizmus a parlamentben mindig megmaradjon, ne alakulhasson ki egypártrendszer. Fontos demokratikus elem volt, hogy választópolgári szavazat nélkül egyetlen párt se kaphasson un. prémium mandátumot (l.: Lengyelország, Görögország).
A Rubik-kockához való hasonlítás jogos volt a korabeli diplomáciai karban: a választás szakmai rendszer bonyolult volt. Viszont politikailag a választási eredmény kiegyensúlyozottan alakult: 20 éven át 6-6 párt bejutott a parlamentbe, sőt a győztesek mellett a vesztesek is kaptak - szerényebb számban - képviselői helyeket. Minden ciklusra új kormány alakulhatott. A választási szisztéma innovatív jellege lehetővé tette, hogy a rendszerváltó pártok mellett új pártok is bekerülhessenek a törvényhozásba, lehetőség volt mindig a politikai megújulásra. A választópolgárok számára a szavazás rendszere egyszerű volt: kétszavaztos (két szavazólapos) módszerrel egyéni jelöltre és pártra is lehetett szavazni. Egyidejűleg minden polgár akár két politikai pólusra is szavazhatott. Ugyanakkor ez a szavazási mód az erős kötődést is lehetővé tette: a polgár két szavazattal is támagathatta pártját.
A Vjt. a kormányozhatóság elvét támogatva a legtöbb szavazatot elért párt számára többlet lehetőségeket is adott (pl. D’ Hont féle mátrix a kompenzációs mandátumoknál). 1994-ben az MSZP a szavazatok 30%-val a mandátumok 51%-t, 2010-ben a FIDESZ a szavazatok 53%-val a mandátumok 68%-t érte el.
A stabilitás nem jelent változatlanságot
A Vjt. 22 évig volt hatályos törvény. Ennyi idő alatt a politikai tartalmban egyetlen komoly változás történt, a 4%-os küszöb 5%-ra emelkedett. (Ennek oka az volt, hogy 1993 végére a korabeli kormánypártból az MDF-ből 6 párt jött létre.)
Minden választáson a törvényi szabályok gyakorlati alkalmazásában a felszínre jöttek a törvényszöveg belső ellentmondásai, jogi hiányosságai. Valamennyi választás után lehetőség volt arra, hogy ezeket a kollíziókat, joghézagokat meg lehetett szüntetni a törvény „szépészeti”módosításával. Sőt, 1997-ben a kormányzati politika arra is lehetőséget teremtett, hogy francia mintára un. választási kódexet lehetett alkotni az anyagi és eljárásjogi szabályok külön-külön törvénybe foglalásával. (Nem elmerülve ennek szakmai fontosságában most elegendő annyit tudni, hogy minden kultúrállamban az anyagi és az eljárási szabályok külön törvényben vannak, l.: polgári jog - polgári eljárásjog.) Ennek a választási kódexnek az alapján került kifejlesztésre az a választási számítógépes rendszer, amelyet 2000-ben Washingtonban etalonnak minősítettek a fejlett országok választási szakértői számára.
A Vjt. és a választási kódex a közép és kelet-európai régió több országa számára követendő mintává vált a szó politikai-szakmai értelmében is.
A Vjt. összességében sikeres törvényalkotási termék volt, amely a gyakorlatban is jól vizsgázott.
Eredendő törvényalkotási problémák
Már 1989-ben felvetődött a párt és kampányfinanszírozás szabályozásának a szükségessége. A Nemzeti Kerekasztal mellett azért született az a döntés, hogy még nem kell szabályozni ezt a témát, mert kizárólag a korabeli MSZMP rendelkezett jelentős vagyonnal, a többi párt csak a Németh Miklós kormánya által juttatott 1 db irodahelyiséggel, 1 db Zsiguli gépkocsival, 1 db telefonnal és 2 MFt-tal rendelkezett. A politikai egyezség arra vonatkozott, hogy majd az első szabad választások, illetőleg az MSZPM vagyonelszámoltatása után lehet párt- és kampányfinanszírozással foglakozni a parlamentben. Pozitív szabály csupán annyi született, hogy a regisztrált pártok ingyen használhatták a közmédiát (tv, rádió, MTI).
Ezzel a hiátussal, joghézaggal indult el a közpénzekkel valő visszaélés, a közbeszerzésekkel kapcsolatos korrupció történelmi folyamata, amely napjainkat is jellemzi. Bár 1997-ben, a Tocsik ügy politikai konklúziójaként megszületett a kampányfinanszírozás jelöltenként 1 millió forintos plafonja, de ez a maximum csak a kispártok vonatkozásában élt, mert nekik nem volt ennyi pénzük. A fekete pénzek tengeri kígyója a közéletünk legsötétebb folyamata, amely a kormányzati humánerőforrás-politikától az önkormányzati fejlesztésekig terjed jelenleg is.
A parlamenti pártok soha nem tudtak felülemelkedni pillanatnyi párt-pénzügyi érdekeiken, így a mai napig vonszolja magával a magyar állam és pártrendszer ezt a rákos betegséget. A parlamenti pártok stratégiai hibája, hogy képtelenek voltak az együttműködésre a párt és kampányfinanszírozás ügyében. A jelenlegi parlamenti pártok igyekeznek a rendszerváltó MDF és SZDSZ nyakába varrni ezt a stratégia hibát, pdig ebben a felelősségben a FIDESZ-nek és az MSZP-nek is osztoznia kell.
Az ajánlószelvényekkel való visszaélés szintén a kezdetekre nyúlik vissza. A Vjt. eredeti szabálya az ajánlószelvényekkel kapcsolatban csak annyit tartalmazott, hogy a választópolgár a kikézbesített ajánlószelvényre ráírja a saját és a jelölt nevét. A korabeli bimbózó demokrácia hajnalán egyetlen törvényelőkészítő sem gondolt arra, hogy az újonnan felkent „megváltó” pártok, majd előveszik a telefonkönyveket és szorgos rohammunkával lemásolják az ajánlószelvényekre a polgárok nevét. Pedig sajnos ez így történt. Az ajánlószelvényekkel való tömeges visszaélés az első szabad választás tisztesség-deficitje a pártoknál.
A Boross-kormány 1993-ban felismerte és elismerte az ajánlószelvényekkel való tömeges visszaélés bűnét, és törvénybe iktatta az ajánlószelvények kiegészítését az un. személyi számmal (garancia a csalás ellen) és kötelezővé tette az ellenőzést. Ezen pozitív rendelkezések formálisan hasznosultak is a választási irodák munkájában, azonban a pártok szabályos „iparággá” és üzletté fejlesztették ki az ajánlószelvények gyűjtését. Ennek lényege az volt, hogy az gyűjtő szervezetek pénzt kaptak a begyűjtött szelvények száma szerint. Emellett az üzleti módszer mellett még a pártok saját aktivistáikat is ösztönözték a gyűjtésre, sőt 1998-ra már kialakult hamisítás-csalás metodológiája is.
A személyi számot lopták ki a parlamenti pártok olyan állami/önkormányzati szervektől, ahol tömegesen álltak rendelkezésre ilyen állampolgári adatok (pl. rendőrség, földhivatal, helyi népességnyilvántartás). Azonban ügyvédi, közjegyző irodák is áldozatul estek ilyen jellegű lopásoknak. A jelölt bejelentés határideje jogvesztő jellegű, ezért azok a pártok, amelyek a határidő közeledtével nem tudták a kellő számú ajánlószelvényt összegyűjteni, áldozatai lettek a „nagypártok” csalárdságának. Az utolsó előtti pillanatban segítő kezet nyújtottak a fölös számú szelvénnyel rendelkező pártok a szűkösségben szenvedőnek, amely örömmel vette át az egyébként hamis vagy lopott szelvényeket. Természetesen a hivatalos ellenőrzéskor ezek a szelvények érvénytelenítve lettek, és a „kispárt” nem került fel a szavazólapra (pl. Szűrös pártja Debrecenben és az MDF „beetetése” 2009-ben Ferencvárosban). A csalásnak nehezen felismerthető formája volt, amikor egy párt megbízottja a helyi választási irodán a saját ajánlószelvényei közül személyes adat-másolatokat készítve a később regisztációra rendelkező pártnak „segített” ajánlószelvényekkel, és mivel ezek duplumok voltak, így kiejtette az ellenérdekű jelöltet a szavazólapról.
A parlamenti pártok e csalárd magatartása elriasztotta a munkájuk elvégzésétől a rendőrséget és az ügyészséget is. A választási bűncselekmények feljelentéseit nem fogadták be, vagy a nyomozást időben elhúzták és vádemelésre nem került sor, vagy a büntetőeljárást megszüntették. Alig voltak eredményes nyomozások és még ritkábban marasztaló büntető ítéletek. (Az Országos Választási Iroda vezetőjeként több mint 100 ténybelileg megalapozott feljelentést tettem választási csalás miatt, amelyekből 2 vezetett eredményre.) A KSH, a rendőrség és a bíróságok a mai napig nem tudnak elszámolni a választási csalásokkal kapcsolatos feljelentések és ítéletek számáról, statisztikájáról. A kormányzati és a rendőrségi PR többször is azt próbálta elhitetni a közvéleménnyel, hogy egyes emberek kocsmában adták és vették az ajánlószelvényeket, postaládákat törtek fel, hogy kitöltetlen ajánlószelvényeket lophassanak. Ilyen ügyek is voltak, azonban a pártok „nagyüzemben” üzték a ajánlószelvényekkel való visszaélést.
A demokrácia deficitek
Az elmúlt két évtizedben változott a világban a demokratikus értékrend, egyre kifinomultabbá válnak a választási szabályok annak érdekében, hogy a választópolgárok aktívabban és a szavazás napján túl is résztvehessenek a társadalmi-politikai döntésekben. A részvételi demokrácia hívei arra törekszenek, hogy a választópolgárok a közvetlen demokrácia, a népszavazások és népi kezdeményezések jogi intézményét összekössek a fejlett technológiával, és a mindennapokban már használt számítástechnilai eszközök (pl. okostelefon) váljanak a politikai döntés-előkészítés részévé. Az Európai Unióban új jogi intézmény, hogy 1 millió uniós választópolgár kötelezheti a Bizottságot arra, hogy meghatározott témakörben terjesszen a döntéshozó elé jogszabály tervezetet. (Ez a jogi forma erősen hasonlít a magyar magyar népi kezdeményezésre.)
Sok európai országban a pártok belső döntési mechanizmusa demokrácia deficittel küszködik a választáson induló jelölt kiválasztásban. A jelöltet a párton belüli nyilvánosság kizárásával a párt elnöke nevezi meg, és gyakran még a párt tagságának sincs befolyása arra, hogy a pártot ki jeleníti meg a szavazólapon, személyszerint ki testesíti meg a pártot a kampányban. Több európai országban (pl. Franciaország, Németország) a párt jelöltjét, beleértve a miniszterelnök-jelöltet is a párton belül előzetesen, titkos szavazással választják a párt tagjai. Sőt, az USA egyes tagállamaiban a valamennyi választópolgár véleményt nyilváníthat titkos szavazás útján, hogy egy pártnak ki lehessen a jelöltje a választáson.
A jelöléssel kapcsolatos új megoldások annak felismerésén alapulnak, hogy a párton belül kevesebb a demokrácia a belső döntési mechanizmusban, mint az állam egészében. E demokrácia deficit felszámolására sokféle lehetőség van az önszabályozástól a választási törvény kógens rendelkezéig. Magyarországon a párton belüli autokratizmus általános jelenség, a jelöltek a központok, vezérek, kijelölése alapján születnek, a párttagságnak nincs vagy nagyon szerény a ráhatása a jelölt személyének a kiválasztására és programjának a kialakítására.
Európában a nagy „gyűjtőpártok” stabilizálódtak: néppárt és szocialista párt az unió minden tagországában működik, és az unió parlamentjében is meghatározó politikai erők. A gyűjtőpártok nagy előnye, hogy a társadalom nagy csoportjait képesek megszólítani és mozgósítani kormányzati alternatívákra. A gyűjtőpártok vezetői azonban értelemszerűen finomságaiban eltérő politikai nézeteket vallanak, mert csak diktátori eszközökkel lehetne monolit tömbbé alakítani egy gyűjtőpárt vezetőségét, ez pedig ellentétes volna a gyűjtőpárti jelleggel. Az unió 10 országában már bevezették azt a szavazási módot, amely lehetővé teszi, hogy a választópolgárok a pártra szavazás mellett arról is szavazhassanak, hogy a párt által állított jelöltek közül melyikkel értenek egyet leginkább (erősorrend). Szakmailag ezt a szavazási módot preferenciális szavazásnak nevezik: a választópolgár a párton belül erősorrendet alakíthat ki egy párt politikusai között. Ez a módszer is bővíti a polgárok fokozott részvételét a pártok programjának a kialakításában.
A jelenlegi kormánypártok 2012. január 1-jével hatályon kívül helyezték azt a választási törvényt, amely megfelelő jogi és politikai keretet teremtett kétharmados győzelmükhöz. A jelnlegi kormánypártok nem foglalkoznak a régi törvény valódi problémáinak a megszüntetésével. A jelenlegi kormánypártok nem foglalkoznak a demokrácia deficitek felszámolásával sem. A jelenlegi kormánypártok egy tollvonással hatályon kívül helyezték a régit, anélkül hogy egyetlen szakmai mondatot leírtak volna annak okáról.
(Dr. Tóth Zoltán választási és közigazgatási szakértő cikke megjelent az Élet ÉS Irodalom 2012. szeptember 21-ei számában.)
