A szavazatok erejével ...

Szünet a blogon 2014. szeptember 18-25. között.

2014. szeptember 18: népszavazás a Skóciában.

Nagy-Britanniából és az Európai Unióból való kiválásról szavaznak a skótok csütörtökön.

Pikáns történet, hogy egy skót király –öröklés útján - csatlakozott Angliához 1706-ban, és lett Nagy-Britannia királya.

Már elemeztem a skót népszavazás kérdéseit: http://tothzoltan.blog.hu/2014/08/15/nepszavazas_a_skot_fuggetlensegrol

Javasolom, hogy tekintsék át a népszavazás kérdéseit egy amerikai szakértői szervezet értékelése alapján:

http://www.ifes.org/?utm_medium=email&utm_source=MyNewsletterBuilder&utm_content=#subscriber_id&utm_campaign=Elections+in+Scotland+2014+Independence+Referendum+1412159213&utm_term=

Európában több olyan régió is van, amely nacionalista alapon el kíván szakadni a jelenlegi államtól.

http://www.parameter.sk/rovat/kulfold/2013/09/16/autonomia-vagy-elszakadas-szakadar-mozgalmak-europaban

A trianoni revizionista gondolat jegyében Fidesz kormánypárti politikusok „suttogó propagandával” terjesztik Erdély visszacsatolását. Székelyföld autonómiájának a követelése és zászlózása burkolt követelés Romániából való kiszakadásra. (Ennek kapcsán érdemes elolvasni Eötvös Károly visszaemlékezései között az Országgyűlés határozatát 1715-ből, amely szerint a székelyek nem magyar nemzetiségűek…és önálló országgyűlési képviselőkkel rendelkeznek, mint nem magyarok!)

A magyar belpolitika szempontjából a skót népszavazás olaj a tűzre az unió ellenes politika tagadása és a „magyar szabadságharc” folytatása mellett. Ha az elszakadás mellett szavaznak többen Skóciában, akkor a Fidesz erősíti kampányát a trianoni gondolat eredményessége mellett: győzött a népakarat. Ha a „nem” szavazatok kerülnek többségbe Skóciában, akkor a Fidesz a nemzeti önállóság elnyomása mellett fog szónokolni.

Kormányzati gőzhenger a médiában: „igen” vagy „nem” többség Skóciában? Magyarországon győz a Fidesz!

A Budaörsi Olvasókör megtartotta alakuló ülését 2014. szeptember 10-én. A könyvtár (Budaörs, Károly király út 20.) folyóirat-olvasójában gyűltek össze az érdeklődők. Az első beszélgetés Jókai Mór: A kőszívű ember fiai c. regényéről szólt. A hozzászólók elsőként Jókai Mór pályafutását, majd a regény megszületésének (1872) történelmi körülményeit tekintették át. Többen érintették a regény főszereplőinek a jellemét, kitekintve az örök emberi konfliktusokra: hűség és csalás, eskü és esküszegés, emberiesség és elutasítás, hazaszeretet és idegengyűlölet.  A beszélgetésnek közösen elfogadott tanulsága volt, hogy a Kiegyezés (1867) és a Rendszerváltás (1989) békés jellegű politikai kompromisszum volt, amely fegyverek, akasztások és börtönök nélkül eredményezett új politikai hatalmat. A beszélgetés természetes velejárója, hogy mindenki a saját olvasmányélménye és történelmi tapasztalata alapján ítél, így nem lehet mindenben egyetérteni – még egy olvasókörben sem.

Az Olvasókör tagjai megegyeztek abban, hogy a következő alkalommal Szabó Magda: Régimódi történet c. regényét vitatják meg. A regény a könyvtárban mindenki számára hozzáférhető.

Az Olvasókör ülésén részt vett Temesiné Haag Beatrix, a könyvtár felnőtt olvasószolgálatának a munkatársa is. Zárszavában kiemelte, hogy az olvasókör fontos feladatot lát el a könyvtár életében, ezért folytatni kívánják a sorozatot.

Az olvasókörben várják az új jelentkezőket a http://www.budaorskonyvtar.hu/  honlapon, személyesen a Budaörs, Károly király út 20. sz. alatt

2014. október 8-án, szerdán, 17,30-kor.

Nézze meg az Olvasókör videóját:  http://youtu.be/TkK1X5IIUzI

Várjuk 2014. október 8-án, szerdán, a Budaörsi Könyvtárban! Javasolom, hogy töltse ki az alábbi kérdőívet, hogy aktívan részt vehessen a program kialakításában:

A kérdőív letöltésére várni kell 30 másodpercet!

https://onedrive.live.com/redir?page=survey&resid=2A1DBE652A3EC5E1!19006&authkey=!APyVoLYOVVYZDZ8&ithint=file%2c.xlsx

Filipszky István, a könyvtár igazgatója                                                 Tóth Zoltán, az olvasókör vezetője

„Vede Napoli e poi mori”. Ezt a röpke mondást nem kell ám úgy fordítani, hogy amint meglátta az emberfia Nápolyt, menjen halálozni; hanem hogy addig ne haljon meg, amíg Nápolyt meg nem látta. S ebben igazat adok neki. – Maga Nápoly nem az a gyönyörrel agyonéltető látvány, hanem a környéke, az egész tája valami isteni. A város maga, mikor egyszer a tenger felől közelítettem is felé, azt a benyomást tette rám, mint egy óriási nagy sütőkemence; egymás hegyébe halmozott veres házak, sarkantyúvirág minden színváltozataiban rikítóra festve; egy óriási hangyaboly, aminek egyhangúságát semmi tető, semmi kiváló torony vezéralakja nem enyhíti; itt-ott látni csak a háztömeg között gubbaszkodó rézrozsdás kupoláját egy-egy eldugott templomnak. A halmokat uralgó ódon erődök komor, sötét körrajzai egészítik ki a képet. Mennyivel szebb panoráma ennél az én Budapestem!

Vasúton érkezve pedig ennyit sem látni Nápolyból. Éjféltájon érkezik meg a Rómából jövő vonat; jelzőlámpák, vagonsorok, veres és fekete épületek futnak el mellettünk; a vasútról átszállunk a hotel-omnibuszba, s megkezdődik egy hosszú utazás a városon végig, aminek alig akar vége szakadni. Megérkezünk az új nagy hotelbe a Chiaján; ahol a kocsiból leszállva, az elénk siető vendéglős e szókkal fogad: „Belieben zwei Zimmer”. – Hiába! Bismarck hatalmas, s mi most „dicke Freunde” vagyunk. – De ugyan hogy érezhették meg rajtunk, hogy magyarok vagyunk?

Most tehát: „Vede Napoli e poi dormire”.

S erre az Hôtel Bauer igazán alkalmas. Becsületes, kényelmes vendéglő, távol Nápoly hírhedett lármájától. Mert lárma dolgában nem hiszem, hogy felülmúlná valamely világváros Nápolyt.

Elkezdik a harangok korán, sötét reggel; de azok sem olyan komoly, ünnepélytartó harangok, aminők minálunk bimm-bumm zúgásukkal hívják fel az ájtatosságot, hanem recsegő vaskondérok, amiket riasztó kongással, hol lassabban, hol sebesebben püfölnek kalapáccsal valami türelmetlen emberek; aztán megindul a kocsik zaja; a nápolyi egylovas bérkocsik száma egész dandár; hát még aztán a kétkerekű corricolók, az omnibuszok, az urasági fogatok, s hogy a javát hátul hagyjuk, a számlálhatatlan mennyiségű, szamárvontatta talyiga. Ez mind vágtatva kergeti egymást, a kocsisok kiabálnak, a lovat „ach” kiáltással nógatják, a szamárra olyan hangon ordítanak, mint mikor a komondor orozva ront ki a kapu alól, s amellett minden kocsisnak hosszú sugáros ostora van, amivel jó kedvében, haragjában egyre kongat, mintha ménest terelne a Hortobágyon. Aztán megindul a mozgó vásár: mindent az utcán árulnak, és fennhangon ordít, énekel, kiabál, hívogat, kérkedik a boltos az ajtóban, péklegény, szalámiáruló, hírlapvesztegető, halkufár, két fentő vereshagymáért olyan tenorhangokat bocsát közre a kertész, hogy nálunk hatvan forintot fizetnének neki havonként a puszta hangkifejtésért; aki sült tököt árul, az hasonlítja azt a hajnali naphoz, a tűzokádóhoz, még a füstfaragó gyerek is visít, hogy „Itt a kéményseprő!” (Bizonyosan az én kalapomat nézi kürtőnek.) Azonkívül is minden nápolyi oly animóval beszél, mintha örökösen valami nagy, váratlan öröm érte volha: ha két bérkocsis futtában összetalálkozik, megállnak egymással nyájasságokat kicserélni. Hanem mindezt csak későbben tapasztaltam, mikor a város belsejébe tettem expedíciót. Idekinn a Chiaján méla csend van, addig alhatunk, ameddig álmunk van.

Azért mégis korán keltem, régi szokásból, ablakomat (mely tulajdonképpen remekül záródó ajtó az erkélyre) kinyitva. Ami legelőször meglepett, az, hogy meleg jő be a szobámba onnan kívülről. Ez a szavakkal kifejezhetetlen, áldott nápolyi lég. Olyan idő van december elején, mint nálunk tavasszal, a szél sem éles; egy-egy futó felhő pásztás esőt szitál, de még az is langyos. Erkélyemről végiglátni a fél városon odáig, ahol annak a másik felét a tengerbe kinyúló földnyelv, a rajta gubbasztó ódon Castello d’ovoval eltakarja; előttünk terül el a gyönyörű városi park, örökzöld fáival, hosszú pálmasétányával, azok között százados pálmaősök; a háttérben a nyugodalmas pipázó Vezúv, ezúttal fehér frizirköpönyegbe burkolva: belül tűz, kívül hó. – De ami legáhítottabb látvány, ez a tenger. – Ez az én vágyaimnak a tárgya.

Ah! Ha én a tenger mellett lakhatnám, dehogy írnék többet, mindig a tengert bámulnám. Ezt az örökké egy, és mégis más világot.

Megszoktuk a földet nevezni anyánknak; pedig mennyivel több életet hord magával a tenger; óriásai mennyivel nagyobbak a föld óriásainál; tárháza az emberiség felét táplálja; otthona mindegyiknek, ez a minden népek közös hazája, amit nem osztanak határokra a nagyhatalmak, aminek térképéről nem törölnek le nemzeteket a szent szövetségek: a szabadság megisteniesült jelképe.

Az első napon Nápolyból elég volt nekünk maga a tenger, amely, ahányféle szél jött, annyiféle színt váltott; egyszer egy hosszú sávon tökéletes tintafeketévé lett; majd megint zöld, a látóhatár felé ezüst, utoljára alkonyat felé teleöntve arannyal, bíborral és smaragdokkal. Egy kis kirándulás a Posilipóhoz a festői hatás lehetetlenségeit tünteté elénk: amint a nap a Nisida sziget vára mögött lement, s a végragyogványa annak az ablakain keresztültört; arany sziklákon fekete ernyős fenyők, körülöttünk mély hegyszakadékok, amikből buján tenyésző délnövényzet emelkedik ki; a gyümölccsel rakott kaktusz a virágzó berkenyével, az óriás nád a pálmával egybevegyülve, arany gyümölcstől hajladozó narancs és citromfák. Aki ezt lefestené, azt mondanák: megbolondult.

Amint az éj leszállt, egészen kitisztult az idő, s még melegebb lett. Itt az éjjel is lanyha. Az ember a tüdejét megújulni érzi, az idegei acélt fognak. Alig tudunk a kőpart sétányától megválni. A teleholdtól olvadt arannyá válik a hullám, s szikraözönt szór a kőgáton túlcsapva. Halászok fáklyafénynél lesik szigonyvégre a murénát, s időközönkint a Vezúv is elszánja magát, hogy egy kis tűzfénnyel világítsa meg a torkából kitörő füstgomolyt. Csak az bír rá az aludni menésre, hogy holnap korán kell fölkelnünk, Pompejiba menni.

A legérdekesebb tanulmány, amiért az ember Nápolyba jön, mindenesetre Pompeji, s e tájon a december hó az április; kapni kell a ritka derült nap kiválasztásán a kirándulásra.

Lehet oda vasúton is menni, hanem akkor az ember nem látja meg azt, amit megláthat: a régi Nápolyt.

S meglátni is érdemes, de hát még megérezni. Megismerni Nápolyt szaglóműszerekkel!

A főutcát, mely Nápoly közepéből, a Santa Lucia tértől kezdve a Torre del Greco felé vezet: mihez hasonlítsuk? Budán a Tabán vagy Prágában a zsidó városnegyed mutathat fel talán ilyen szűk sikátort, mely minden száz lépésnél szögletbe törik, hihetetlen kanyarulatokat vesz; két kocsi egymást alig képes elkerülni benne; sár, csülökig érő; szemét, változatos; bűz, kimondhatatlan. Ez itt a pokol parfumerie-boltja; az ember nem képzeli, hogy annyi változata lehessen a rohoda illatnak, melyek között a cserző csáva bűze még légtisztító ámbra! S ezen az utcán át közlekedik Nápoly az egész külvilággal, ezt kell minden külföldinek legelőször megjárnia, ezen jár be minden terhes szekér, ezen hordják be a vásárosok az élelmiszereket; ez a főere a városnak. Mikor aztán a bűzlabirintból kiszabadulunk, kezdődik az a hosszú utca, mely Portici felé vezet.

Mikor egy esős nap után egyszerre szép, derült napfényes idő jön, akkor lehet látni ezt az utcát a maga teljes pompájában. A házak három-, négy-, ötemeletesek, minden ablaknak vasrácsos erkélye van; erre az erkélyre vannak rendes időben körülaggatva a hólyagba tömött sajtok, a zsinegre fűzött hosszúkás dinnyék, vereshagymakötegek, a felfűzött kaktuszfügék és paradicsombogyók, a gyerekfej nagyságú fenyőtoboz-gyümölcsök; ez a család éléskamrája; reggel itt végzik a toilette-et; aztán ez a gyermekszoba; szép napfényes időben pedig ide van kifüggesztve az egész lakosság kimosott fehérneműje; egy olyan országos kiállítása a napvilágot megfertőztető rongyoknak, mely minden képzeletet fölülmúl. Valóságos fényűzés a rongyokkal. Luxusa a szennyes ruhának. Pályadíj-versenye a kapcának. Aki végigmegy a hosszú utcán, élő fogalmat szerezhet e nép ínségéről. S azt mondják, hogy ez már haladás. Most már legalább vannak rongyai; nem jár meztelen. Az igaz, hogy meztelen lazzaronik nincsenek többé Nápolyban. Mindenki ruházkodik – és dolgozik. S ez a rongykiállítás már egy neme a dicsekedésnek. Egyébiránt az igazság kedvéért fel kell jegyeznem, hogy első emeleti kőerkélyek faragványáról, s néhol a szobrok karjaira akasztva, elegáns, hímzett alsószoknyák, batisztingek és monogramos paplanok is lógnak le az utcára, s egyik úrnő megszámlálhatja a másiknak a kétheti mosásba adott fehérneműjét.

Ellenben a mellékutcákban hosszú sor faállványokon szárítják a drága jó makarónit, a csigalebbencs, macskanyom s más efféle népszerű tésztanemű ellenben gyékényre kiterítve tökéletesedik.

Egy szentkép előtt az utcafélen látunk egy dudást, egy klarinétost, meg egy asszonyt, aki énekel: a másik kettő muzsikál hozzá. Kétségtelenül jó okaik vannak rá, hogy ezt tegyék. Ez az egyedüli népsajátság, amit útban találunk. Nincs már népviselet; alig látni egy-egy előrehajtott zsacskó alakú veres sipkát még a férfiak fején, az asszonyokén a négyszegletű fatányért; a köznép itt is, mint mindenütt a civilizált világban, az uraságoktól levetett ócska ruhát nyűvi tovább.

Ez az utca végtelenre látszik nyúlni; azt hisszük, hogy velünk jön Nápoly, pedig már régen elhagytuk Porticit is; csakhogy a szomszéd városok, Nápolytól Torre del Greco-ig úgy egymásba vannak nőve, hogy csak a templomaik választják el őket egymástól, s a szorosan sorakozó épületek közül alig tudjuk egy-egy tisztáson meglátni a tengert. Ahol ház nincs, ott meg kertfal van, s végtől-végig az egész utcán találkozunk azzal az egymást keresztező szakadatlan szekérvonattal, melyben öles kerekű laptikák (másforma szekeret itt nem ismernek, csak kétkerekűt; vannak kétkerekű falusi omnibuszok is, s azokra felül tizenkét ember,) urasági landauerek, pajkos corricoló és csattogó bérkocsik üldözik egymást. Most egyszerre félbeszakítja a kocsisort egy közbevegyülő halottas szekér; pompás aranydíszítésű mennyezettel. Vajon kit visznek rajta? Hát valami tíz kéjutazót, aki vígan dalolva jön vissza Pompejiből; némelyik narancsot hámoz, másik a chiantis palackot emelgeti. Hát biz itt az entreprise des pompes funèbres élelmes: üres óráikban a halottas szekereit nem pihenteti a félszerben, hanem omnibusznak használja, s a publikumnak ez nagyon tetszhetik.

(A fényképen Jókai Mór és 50 évvel fiatalabb felesége, Nápolyban a nászútjukon.)

Galileo Galilei[i], csillagász és fizikus megerősítette Kopernikusz heliocentrikus világképét: a Föld forog a Nap körül. Galilei ellen azonnal fellépett a katolikus egyház, és annak az egyházi tanokat védő hatósága, az Inkvizíció[ii]. A Galilei ellen folytatott perben, a „vádlott” – tagadva a katolikus és hivatalos földközpontú világkép lényegét – így kiáltott fel: „…eppur si muove!” (..és mégis mozog!).

Az Inkvizíció 1633-ban könyveit betiltotta, Galileit tanainak megtagadására kényszerítette, és házi őrizetben kellett élnie 1642-ben bekövetkezett haláláig. Jókai Mór 1872-73-ban egy regényt írt Galilei híressé vált mondatával[iii] azonos címmel: „És mégis mozog a föld!” Ha valaki kételkedik abban, hogy Jókai Galileitől vette kölcsön könyvének a címét, az javasolom, hogy olvasson bele a regény Előszavába[iv], és meggyőződhet Jókai akaratáról. Jókai Mór regénybeli hősei a forradalom, a társadalmi változások lehetőségét és szükségességét hirdetik, szemben a maradisággal, a fejődés akadályozóival.

Marx Károly[v] méltán megbecsült tudósa a földkerekségnek. Mindig voltak politikai és tudományos ellenfelei, sőt történelmi, filozófia nézetei és politikai tevékenysége miatt a korabeli kormányok és rendőrségeik üldözték, könyveit betiltották. A mai Magyarországon is vannak üldözői[vi], akik nem tudnak belenyugodni abba, hogy nem kizárólagos képviselői a tudásnak és a hitnek. A korabeli Inkvizíció mai képviselőinek képzelve magukat, osztják az észt. Kicsinységük szembeötlő. A hatalompolitika eszközét használják, mert a gondolatok vitájára képtelenek.

A katolikus egyház a Galilei ellen 1633-ban meghozott ítéletet 1992-ben érvénytelenítette.

Galilei, Jókai és Marx neve örökre megmarad az emberiség kultúrájának részeként. Üldözőiknek a nevét a történelem elfeledte.

A 2014. évi önkormányzati választások jegyében a magyar önkormányzati választások történetével foglalkozott Szentpéteri Nagy Richard műsorában Tóth Zoltán és Wiener György.

http://www.klubradio.hu/index.php?id=205%23c

A közel 1 órás műsor az 1848 előtti és utáni történelmi eseményekről, a dualizmus, a két világháború közötti választásokról, valamint a tanácsrendszer kialakulásáról szól. A választástörténet bemutatása folytatódik a következő Mandátum c. műsorban.

 A magyar nemzet fejlődése lemérhető a jelenlegi kormány és kormánypárt tevékenységének az eredményéről: a korábbi 8:1 után, már csak 2:1 lett a magyar válogatott veresége egy foci meccsen.

Hat (6) góllal kaptak kevesebbet a fejlődésben levő magyar fiúk! Ne szégyelljük elmondani, hogy négyszer (400%) kevesebb gól nagyon nagy fejlődés a magyar nép történelmében! A németek nagyon lassan fejlődnek és az angolok is lassúak, különösen a kiugró magyar-székely nemzeti előretöréshez képest.

A magyarok teljesítménye egyenletes: akkor és most is legalább egy góllal tömtük ki az ellenfeleket!

A magyarok szívesen vállalják az orosz labdarúgó vb megrendezését az olimpia előtt!

Önkormányzati választások a Klubrádió Mandátum c. műsorában

http://www.klubradio.hu/index.php?id=205%23c

Műsorvezető: Szentpéteri Nagy Richard, kérdezi Szigeti Pétert és Tóth Zoltánt.

A desszert elnevezése egy fantázianév, mert bár rakásnak rakás lehet, de máglyának mégse, hacsak nem tekintjük annak a fehér-világosbarna hab (habcsók?) alatt megbúvó piros lekvár-réteget?!

Aki az édességet szereti és nagykanállal is szívesen megeszi, az álljon neki - e recept alapján - ennek a laktató édességnek az elkészítéséhez!

Tojás sárgákat, vaniliáscukorral, továbbá kristálycukorral és citromhéjjal elkeverünk. (Ha sok az időnk és az energiánk, akkor kézi habverővel, ha sietünk vagy túlvagyunk a reggeli tornán, akkor gépesített eszközzel dolgozunk. Ha a családban kérünk meg valakit a kézi habverésre, akkor nagy az esélyünk, hogy ezt a kívánságunkat teljesíti az érintett - utolsóként.) A kavarcsot felengedjük langyos tejjel, tulajdonképpen egy ízesített tejet készítünk. A kristálycukrot kicserélhetjük cukorbetegeknek nyírfa (stb.) cukorra is.

A zsömléket vízszintesen 3 felé szétvágjuk, úgy hogy a tető ne billegjen, amikor letesszük a tepsi aljára (egy kis talpat vágunk rá) és egy nagy tepsiben 120 Fok C melegben kiszárítjuk a zsemléket (max. 5-10 perc).

Az ízesített tejjel meglocsoljuk a szárított zsömle szeleteket. A tocsogóssá tett zsömleszeletek felét egy feleakkora tepsibe tesszük át, mint amiben szárítottuk a zsemléket. Az átázott zsemleszeleteket beborítjuk vékonyra vágott almaszeletekkel, amelyeket erősen fahéjazunk. A maradék ázalékkal az almát beborítjuk. A spájzból lekvárt veszünk elő (kedvünkre valót, de lehet régi is), a lekvárt folyósra hígítjuk főzőrummal vagy más égetett szesszel.

A főzőrum annyiba kerül a boltban önmagában, mint az összes többi hozzávaló. El is hagyhatjuk, vagy rumaromával pótolhatjuk a főzőrumot.

Megkóstoljuk a rumos lekvárt, hogy kellően ízletes-e (na, még egyszer), és elsimítjuk az ázalék zsömlék tetején. A sütőben 140 fok C –on 40 percig sütjük. A sütés után legalább 15 percig pihentetjük (hűtjük) a rumos-almás-tocsogós zsömléket.

Amíg sül és pihen a tészta, addig a tojások fehérjét (sárgája ne legyen benne egy csepp sem, mert nem verődik fel!) újabb adag kristálycukorral kemény habbá verjük. A keménységet úgy állapítjuk meg, hogy a tálat lefelé fordítjuk: ha a hab kiesik a tálból, akkor új tojásokat veszünk elő, ha a hab a tálban marad, akkor jól dolgoztunk!

A habcsókhoz hasonló állagú habot egyenletesen elterítjük a lekvár tetején, és 170 fok C-on 10 percig pirítjuk. A sütőbe többször is betekintünk, hogy nem ég-e meg a habunk! Ha már világos barna, akkor kész! Ha már szürke-fekete foltos, akkor kivesszük a sütőből, a megégett habot a szemétbe kézbesítjük, új tojásfehérjékből új fedőréteget készítünk.

A máglyarakás állaga változatos: a felső habréteg egy kicsit kemény, vizes késsel kell vágni. A zsemlék és az alma rétegegek puhák, de nem folynak szét. Ehetjük villával vagy kanállal is.

Bevásárló lista 4 személyre                                        (2014)

Zsömle 6 db                                                                      120 Ft                                                 

Tojás 3 db                                                                          150

Vaníliacukor 10 gr                                                              50

Kristálycukor 150 gr (2x75 gr)                                    100

Tej 0,5 l                                                                               100

Alma 3 db                                                                          50

Sütőrum 250 ml                                                              600

Lekvár 200 gr                                                                    100

Fahéj 20 gr                                                                          50

Összesen:                                                                         1200 Ft kb.

Jó étvágyat!

(Juhász Jánostól tanultam a „máglyarakás” elkészítését a Dobos. C. József iskolában.)

A Politikatörténeti Intézet és Alapítvány kiállítását Tóth Zoltán nyitotta meg.

http://nepszava.hu/cikk/1032366-valasztasok-emlekezete

„…a választási kampányokban nincs is a pártoknak kihirdetett, nyilvános választási programjuk, hanem egytagú szavakkal, maximum három rövid szóból álló mondattal próbálják rávenni a társadalom tagjait a szavazásra.”