„Sok pénzt és energiát fordított a kormányzat a POSzT-ra!” Midőn ezt a kormánypolitikusi mondatot hallottam a rádióban, rögtön a megvásárolt jegyek eladása jutott eszembe. Utóbb – belátom – előítéletesen gondolkodtam, mert a kormányzat általános politikáját és annak elborzasztó eredményeit láttam bele a POSzT-ba. A pécsi hirdetések szerint 100 rendezvényt tartottak a Pécsi Országos Színházi Találkozó idején, és ebből csupán kettőt láttunk együtt barátainkkal, így nem ajánlom az olvasóknak, hogy ebből a kettőből általánosítsanak a POSzT egészére.
Az olaszliszkai. Már a cím is hátborzongató a média félmúlt eseményeiből felidézve. Lincselés. Egy közlekedési baleset: egy autó elsodor egy labdázó gyermeket az úttesten, aki nem sérül meg, de nyilván nagyon megijed. Az autót egy tanár vezeti, és az autóban ül a tanár két gyermeke is. A labdázó gyermek felnőtt ismerősei, akik szintén cigányok, meglincselik a baleset elkövetőjét a gyermekei szeme láttára. A brutális fizikai jelenetek után következnek a horrorisztikus lelki megnyilvánulások a rendőrség, az ügyészség és a bíróság és börtön viszonyai között. Közjátéknak tűnik, hogy a vidéki elhurcolt és elpusztított zsidóság emlékeit kutatja egy ember, és a dráma szerzője keretjátékként elbeszéli szülei meggyilkolásának a történetét.
Lélekpusztító a történet, félelmet keltenek a párbeszédek, sírásra késztetnek a forró érzelmek.
Az előítélek tombolnak, a gyanúsítások rettenetesek, a következtetések primitívek. Ilyen korban élünk, ilyen kortársak között élünk. Megfogalmazódik bárkiben is, hogy MI IS ILYENEK VAGYUNK?! Vagy a tükörbe nézünk, de ott nem magunkat, hanem másokat látunk?
A kriminológusok szerint a lincselésben részt vevőknek két csoportja van: az első csoportba a fizikai elkövetők tartoznak (rúgnak, lőnek, taposnak, szúrnak, fojtogatnak, ütnek, köveznek, sebeznek, karmolnak, tépnek), a másik csoportba a lelki elkövetők: a körbeállók, a nézők, a drukkerek, a buzdítók, az ordítók, a lelkesítők tartoznak. Aki nem ért egyet a lincseléssel, az elmenekül a helyszínről, és örökre hallgat.
Jogi kérdés annak eldöntése, hogy a lincselők közül ki tartozik az első és a második csoportba. A jog lehatárol, szigorú keretet ad, elválasztja egymástól a bűnöst és a nem bűnöst. Justicia bekötött szemmel ítél, az osztó igazság elve alapján, nem kicsinyeskedve méricskél: valaki elítélt bűnös, és van, aki jogilag bűntelen. A cezúra visszavonhatatlan, az ügyészség vádmonopóliuma eleve határt von: aki ellen nincs vád, az akkor sem lehet jogilag bűnös, ha egyébként mindenki tudja, hogy bűnös.
Erkölcsi kérdés, a társadalmi felelősség azonban finomabban vizsgál: milyen okai voltak a bűn elkövetésének, és azért az okért, amely kívül esik a jog oksági láncolatán, azért ki/kik a felelősek? A körbeállók, a nézők, a drukkerek, a buzdítók, (stb.) is bűnösök, ha a jog nem is vonja őket jogilag felelősségre. Az államalkotó többség diktatúrája tisztességes lehet-e az ártatlanul kisebbségi bűnösnek kikiáltott emberek megítélésében?
Politikai kérdés, hogy egy színházi versenyben ki/kik lesznek a győztesek. Ennél sokkal fontosabb kérdés, hogy 2018-ban ki/kik indulnak az egyéni választókerületetekben, és kik kerülhetnek be az országos listára. A legfontosabb kérdések megbeszélésére mi sem alkalmasabb, mint a színház büféje: behatárolt résztvevők, szűk helyszín, keretbe szorított idő. A nemzeti konzultáció alatt libamájas szendvics és pezsgő.
Színházi kérdés, hogy miképpen tud megfelelni a jogi, az erkölcsi és a politikai kérdéseknek úgy, hogy közben „színház” tudjon maradni.
A Katona József Színház társulata egyidejűleg képes a többoldalú kihívásoknak megfelelni. Máté Gábor rendező biztos kézzel választott kortárs drámát. Borbély Szilárd drámájának emberi konfliktusai a klasszikus görög/angol/francia drámákéval azonos súlyúak, azonban aktualitásánál fogva magyarabb. Nem kell a múltba révednünk azért, hogy meglássuk az életünk jelenlegi súlyos tragédiáit: a diszkreditációt, a rasszizmust, az emberi egyenjogúság semmibevételét.
A Nyíregyházi Színház társulata Bohumil Hrabal drámájában ugyanezeket az erényeket csillogtatja: cigányozás, zsidózás és általános emberi problémák kavarogva jelennek meg.
A társulatok az egyéni alakításokban ás a közösségi megjelenésekben bravúrosakat alakítanak. Természetesen vannak főszereplők és a kórus, de közös a teljesítményt kell értékelnünk: katartikus erőt.
Ha az ember csak azért megy színházba, hogy „szórakozzon”, akkor nem kell megnézni sem a Katona József, sem a Nyíregyházi Színház előadását. Lehetséges, hogy a POSzT további 98 rendezvénye ezt a célt szolgálta – nem tudom.
Egy szórakoztató rendezvényt volt alkalmunk látni Pécsett: az Európa Bajnokság nyitó mérkőzése előtti rendezvény-szerűséget a sörpadokkal és nagykivetítővel. Sajnálom azokat, akiknek csak ez jutott.
A kormánypolitikusok a focit bámulják - kötelezően.
A színház kiválasztja a nézőit.
Lehet, hogy a jelenlegi kormány hiába költ kultúrára? Nekik csak a foci jut!?
