A szavazatok erejével ...

Csizmadia Ervin: A társadalmi ellenállás korszaka felé? (ÉS 2015. július 10.)

Csizmadia Ervin történeti érdeklődésű politológusnak nevezi magát. A történeti érdeklődésű jogász veszi tollat és vitába kezd a cikkíróval. A vita elkezdése önmagában pozitív jel lehet a cikkíró számára, mert az érdemlességet mutatja: nem lehet a cikke felett/mellett csak úgy elhaladni.

Moldova György: Fej vagy írás? c. könyvében (Urbis Könyvkiadó, Szentendre, 2015.) azt tanácsolja a potenciális íróknak, hogy a cikk elején egyértelműen rögzítsék az álláspontjukat, mert a szerkesztők mindig a végéről kezdik rövidíteni a hosszúnak ítélt cikket. Nos, megfogadva a jótanácsot, a vita nyitányaként rögzítem, hogy egyetértek Csizmadia Ervin cikkében megfogalmazott végső igénnyel: Magyarország számára „sokpárti parlamentarizmus plurális struktúrával és nagyfokú társadalmi aktivitással” új (negyedik) típusú modellt szükséges kialakítani.

Csizmadia Ervin a cikke tartalmának megerősítéséhez Jókai Mór És mégis mozog a Föld c. regényéből[i] a nádor mondatát idézi: „Ez az ország addig él, amíg alszik. S jaj annak, aki felébreszti.” Csizmadia tartalomerősítőjét magával Jókainak a regénye címéhez írt indoklásával szembesítem: „Eppur si muove! Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást tevé, megdobbantá lábával a földet; éppen csak ezt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, ami itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekítve fekszik; az egész föld mozdult, hanem ez az egy darab állva maradt.” A nádor mondata agresszív fenyegetés mindazoknak, akik a társadalmi haladás, a társadalmi egyenlőség eszméjéért tesznek valamit.

A cikk címe szerint is a társadalmi ellenállás megkezdődött, 2014 ősze óta az ellenzék jelen van az utcákon. A szerző szerint „Ezt a jelenséget nem intézhetjük el annyival, mindez azért történik, merthogy elhatalmasodott a kormányzati pimaszság, egekben a korrupció, és mindezek tetejébe a demokratikus kormányzati rendszert felváltotta a diktatúra és hasonlók.” A szerző nem tagadja a pimaszság, a korrupció és a diktatúra tényeit, azonban ezen okoknál mélyebb társadalmi gyökerekre, történelmi folyamatokra is utal. Adós marad azonban a szerző a mélyebb gyökerek és folyamatok megismertetésével.

A cikkíró a történelmi fejlődési folyamatok ismeretének a hiányát rója fel keményen a mai balliberális gondolkodóknak, ellenzéki politikusoknak és elnéző vállveregetéssel az Orbán hívőknek. A szerző mondavalóját jól sűríti a címbe: a társadalmi ellenállás kialakulása felé haladunk? A mondani valójának történelmi hátteréül a szerző a magyar politikai rendszert három korszakra osztja. Elsőként a Kiegyezéstől a második világháború végéig (1870-1945), melyben  a sokpárti parlamentarizmus, domináns egypárt rendszer és társadalmi passzivitás volt a jellemző. A második korszak a tényleges egypárt rendszer (Kádár korszak) társadalmi passzivitással, és a harmadik a sokpárt rendszerű parlamentarizmus társadalmi ellenállással. Ez utóbbin belül a társadalmi ellenállásra 3 rövid történelmi periódust említ a szerző: az 1905-1906-ban a 30 éve regnáló Szabadelvű/Deák párt elsöprése, az 1980-as évek társadalmi aktivitásával a Kádár-rendszer megbuktatása, és 2014 ősze óta az ellenzék utcai megjelenése – egyelőre ismeretlen végkifejlettel.

Csizmadia Ervin konkrét történelmi kérdéseket fogalmaz meg a balliberális gondolkodók[ii] számára, hogy a Kiegyezéstől a második világháború végéig hogy lehetett sokpárti parlamentarizmus domináns egypárt rendszerrel?

Nos, egy történelmi érdeklődésű jogász államigazgatási, alkotmányjogi és választási ismeretek birtokában tud válaszolni ezekre a kérdésekre: A Kiegyezés alapvető célja - magyar oldalról -Magyarország állami szuverenitásának a visszaszerzése volt (kivéve külügy, hadügy, pénzügy). A kiegyezés igénye áthatott minden társadalmi csoportot: az arisztokráciát, a klérust, a nemesi osztályokat, a feltörekvő (németajkú) polgárságot, sőt még a parasztságot is. A kiegyezés Habsburg célja a poroszoktól való vereség után egy békés, adófizető és katonaállító magyar állam volt, korlátozott szuverenitással. Az osztrák polgárok örültek az új piaci lehetőségeknek. A kiegyezés után megtartott választások alapján a lakosság 8% (!) %-nak volt választójoga. Az 1848. V. törvény[iii]megnyitotta a demokratikus választások felé az utat, de bő teret engedett a cenzusos és regisztrációs választásoknak a dualizmus korában. (Érdekes történelmi hasonlóság a Fidesz 2012. évi választási regisztrációs törvényjavaslatához.)

A cikkíró másik kérdése a balliberálisokhoz: „Hogyhogy nem sikerült a (Szabadelvű/Deák Pártot) három évtizeden keresztül leváltani?” Jókai, aki maga is harminc évig volt kormánypárti országgyűlési képviselő, őszinte beismerő vallomást tett: „Etettünk és itattunk!” (Az érdeklődő olvasó áttekintheti Jókai tollából a választási csalások minden csínját-bínját A kiskirályok c. regényének a XXVIII. fejezetéből[iv].) A nyílt szavazás korabeli indoklásában a belügyminiszter azt mondta: „Nem fér össze a magyar lélekkel a titkolódzás!”

Bibó Istvánnal vitatkozik a cikkíró: (a dualizmusban) …„miként lehet, hogy a magyar történelem legsikeresebb időszakának azt tekinthetjük, amelyben a gazdasági gyarapodás a politikai monolitikusság keretei között valósul meg?” Bibó megvédi önmagát írásaival, azonban azt kérdezem Csizmadia Ervintől: ha ilyen sikeres volt a dualizmus alatt a kormány gazdaságpolitikája, akkor miért kellett az első világháború kirobbantójának lenni? Sőt, még pótkérdést is feltehetünk: mely társadalmi csoportok felelősek az első világháborús magyar emberi, gazdasági, politikai és területi veszteségekért? (Hasonlóan Csizmadia cikkbéli korábbi kéréseihez: kéretik mellőzni a Károlyizást és Kun Bélázást, mint egyszerű néplelki megközelítést.)

Érthetetlen, hogy miképp siklik el egy történelem iránt érdeklődő politológus a második világháborúban való magyar részvétel kérdései, és annak következményei iránt való érdeklődés?!

Hosszú viták vezethetnek el odáig, hogy társadalmilag is megbeszéljük azt, amit még az értelmiség sem kezdett el érdemben, és a társadalom egésze tv reklámokból és óriás plakátokról értesül a saját életüket meghatározó politikai döntésekről.

Széchenyi Istvánnal egyetért a cikkíró: „Széchenyi… hangsúlyosan beszél a magyar nép alkotmányos érzékéről. …mindegyik népnek van valamilyen fő jellemvonása, s nekünk történetesen ez az.” Íme, egy közös pont, amelyből valóban megfordíthatjuk a világot!

Minden érdemi vita összeköti azokat, akik gondolkodnak, akik túl akarnak lépni – József Attilát idézve[v] - e mai kocsmán. A gazdaság, a tulajdon, az állam Fidesz-es átrendezése a szegényeket még szegényebbekké, a gazdagokat még gazdagabbá teszi. Akadályozzuk meg ezt az egészségtelen társadalmi irányt!

Minden vita bizalmat teremt azok között, akik a szavazatok erejével akarnak győzni és nem fegyverekkel.

Dr. Tóth Zoltán

választási és közigazgatási szakértő, Megjelent az ÉS 2015. július 17-ei számában.