Az 1950-es években nagy csodálattal adózott minden gyermek a déligyümölcsöknek. A csodálat oka a ritkaság volt, mert legfeljebb karácsonykor jutott a gyerekeknek egy-egy szem narancs, mandarin vagy banán. A szüleim egy kis zacskó citrommal ünnepeltek. Édesanyám a citrom fokozatos fogyasztását engedélyezte: elsőre ő reszelte bele a karácsonyi beiglibe a citrom sárga héját, utána apám és keresztapám kaptak citromos teát Portorico rummal, a végén a gyerekek kirághatták a kifacsart citrom héjának belsejét – egy kanál kristálycukorral. December 24-én nem volt munkaszünet, rendes munkanap volt, csak azok a dolgozók kaptak munkaszünetet, akik 24-én a harmadik műszakra (22 órakor kezdődött) voltak beosztva. Így, a karácsony este gyakorlatilag az éjféli misével kezdődött. Mi gyerekek nem mentünk éjféli misére, az a felnőttek dolga volt. Mi gyerekek az ágyban vártuk a Jézuskát, és néhányszor végigkutattuk a szekrények mélyét az ajándék után (eredménytelenül). Karácsony éjszakáján díszítették a szüleink a fenyőfát, és tették az ajándékot a fenyőfa alá. Természetesen ekkor már régen aludtunk az öcsémmel.
December 25-én reggel kezdődött az ajándékozással a családi ünnep. Az ajándékok a hétköznapi élethez szükséges alsó és felsőruhák és cipők voltak. Édesanyám azonban nekünk – gyerekeknek - mindig tartogatott valamilyen meglepetést: egy gombnyomásra működő vagy lendkerekes bádogautót, egy csomag Fekete Péter kártyát vagy egy doboz dominót, később ping-pong ütőt 3 labdával. A kókuszdió – emlékeim szerint – a 960-as évek közepén jelent meg először. Eredete ismeretlen volt, egyszerre csak volt egy nagy, barna, szőrös golyó a fenyőfa alatt. Apám karácsony délelőttjén tanácstalanul nézegette, forgatta a kezében, kopogtatta, majd előhozott egy kézifűrészt, egy vésőt és egy kalapácsot. (Csak egy év múlva tudtuk meg, hogy a kókuszgolyó megnyitása nagyon egyszerű, csak meg kell a tetején találni a 3 pontot[i]). Sok-sok próbálkozás után kifolyt a kókusz víz (nem is tudtuk, hogy van a golyóban), majd tanácstalanul nézegettük a ripityomra összetört kókuszt, kicsit rágcsáltuk a fehér belét, de nem ízlett. Valószínűleg kidobtuk a szemétbe.
A kókusszal 10 évvel később találkoztam másodszor, immár likőr formájában. Nagy dolognak számított a 70-es évek közepén a külföldi (vagy annak látszó) alkohol. A házibulik nagy sztárja volt a fiúknál a whiskey, lányoknál a kókuszlikőr. Mivel a házibulik normális befejezési időpontjának számított az „Első busszal megyünk haza!”, így könnyen elképzelhető hogy a fiús whiskey és a lányos kókuszlikőr (is) keveredett úgy éjfél után.
Az „Első busz”-nak nagy előnye, hogy az azzal utazó közönség minden tagja aludt. Ki azért, mert korán volt, ki azért, mert későn volt. A buszsofőr minden megállónál háromszor mondta be a megálló nevét. (Volt, aki így is két kört ment, de bérlete volt.) Jó volt a whiskey-vel hígított kókusz likőr (is).
A napokban, a budaörsi Rózsakertben találkoztam a kókuszkrémmel töltött palacsintával. Egyszerű palacsintát sütött a szakács: minden 15 dkg liszt után 1 tojás, só, 4 dl szódavíz (vékony palacsinta; aki vastagot akar sütni, az tegyen a szódavíz helyett tejet és cukrot.) Botmixerrel összekeverjük, pihenni hagyjuk a masszát 20-30 percig. Újra felkeverjük. Egy levesmerő kanállal teszünk egy adagot a palacsintasütőbe, 160 fok C-on sütjük, egyszer megfordítjuk. (Aki dobálni is tudja, az nagy sikert arat az unokái körében). A kókusztölteléket másodjára már mindenki el tudja készíteni: tej, vaj, cukor (xilit): lassan forraljuk. A sűríteni kell a folyadékot. Folyamatosan kavarjuk. (Ha leégett kidobjuk, elölről kezdjük.) Kókuszszirupot adunk a sűrűsödő masszához, majd vaníliás pudingporral tovább sűrítjük a masszánkat. Mielőtt egy kemény masszává összeállna, akkor tesszük bele a kókuszreszeléket. Elkeverjük, félrehúzzuk a tűzhelyről, mert hűlés közben is sűrűsödik a kókusz töltelékünk. A kihűlt kókusz tölteléket egy nagy kanállal a palacsinta szélére tesszük, a tésztából kockát (téglatestet) hajtogatunk. Tálalás előtt mikróban 30’’-ig melegítjük. Édesszájúaknak porcukorral meghintjük. Unokáinktól bezsebeljük a „Jó volt!” mosolyt.
Viszlát Rózsakert!
[i] http://www.nosalty.hu/ajanlo/kokuszdio-feltorese-lepesrol-lepesre
