Szelényi Iván - Mihályi Péter
A világ népesedési forradalma
Bevándorlókra szükség lenne, vendégmunkásokra nincs
A minket körülvevő világ nagyobb részén közel száz év óta demográfiai forradalom zajlik, és messze vagyunk a végétől. A népesség növekedése ugyan lassulóban van, de az ENSZ még így is a mai 8 milliárd helyett 2100-ra legalább 10 milliárd lakosra számít. A biztosan előre látható, legdrámaibb változás Afrika növekedése. A fekete kontinens népessége a 2015-ös 1,2 milliárdról 4,4 milliárdra emelkedik 2100-ra. Erre a világ gazdaságilag fejlettebb, fehér többségű lakossága van a legkevésbé felkészülve.
A szélsőjobboldal előretörése sok európai országban és az USA-ban is jórészt a fehérek félelmével magyarázható, akik féltik politikai hegemóniájukat, a fehérek előnyeit.
Ezt képviselte Donald Trump is. Amikor bejelentette elnökjelöltségét, radikális migránsellenesként prezentálta önmagát. Ő majd megvédi az amerikai munkásokat a bevándorló mexikóiaktól – falat épít a határon. A munkát kereső bevándorlók és az életüket menteni próbáló menekültek között nem látott különbséget. Szerinte mindenki maradjon ott, ahol született. A szülőföldjükön kell a körülményeket megjavítani, ott kell felszámolni a kábítószer-kereskedelmet és növelni az életszínvonalat. Oldják meg, ahogy tudják. Egy az egyben ezt képviselte Orbán Viktor 2014-től kezdve.
Az ázsiai népességszám alakulását elsősorban Kína embertelen egygyermek-politikájának beindítása (1979) és leállítása (2015) befolyásolta, és még évtizedekig befolyásolni is fogja. Ebből a szempontból 2023 a fordulat éve: Kínában elkezdődött a népesség abszolút számának csökkenése. Indiában egyelőre nincs népességcsökkenés, a trendváltást az ENSZ 2047-re várja. A kontinensek és országok közötti különbségek fő oka a termékenységben levő különbség (ezt a szülőképes korban levő nők gyermekeinek számával mérjük). Ahhoz, hogy egy népesség ne csökkenjen, ennek a hányadosnak 2,1-nek kell lennie. Tény, hogy az elmúlt fél évszázadban a termékenység minden kontinensen csökkent. A csökkenés mértékét is értjük: a fertilitás alakulásában világszerte nagy szerepet játszik a fogamzásgátlók terjedése. Ez igaz még Afrikára is.
De az összképet muszáj árnyalni. Több országban ugyanis a magas fertilitás megmaradt, s ezzel a gazdaság növekedése egyáltalán nem, vagy csak időlegesen tud lépést tartani. Ilyen ország Kongó (5,5), Nigéria (5,1), Szudán (4,1), Pakisztán (3,2), Egyiptom (3,1) stb.
Miközben a számunkra összehasonlítás szempontjából releváns országokban a női termékenység 1,5-1,6 körüli értéket mutat már hosszabb idő óta (Magyarország, Ausztria, Németország, USA, Bulgária). A világ népességének növekedése s ezzel párhuzamosan etnikai és vallási átalakulása is elkerülhetetlennek tűnik. Különösen az iszlám és a keresztény hívők száma nő. Afrikában a népesség 40 százaléka már ma is muszlim vallású. 2050-re a keresztények 38 százaléka is Afrikában fog élni. Csak idő kérdése, mikor lesz fekete pápa Rómában.
Ha nincs ki- és bevándorlás, a népességcsökkenés egy országon belül statisztikai értelemben szükségszerűen együtt jár ennek a népességnek az elöregedésével. Nézzük a magyar esetet. A KSH szerint a 15–64 évesekre jutó idősebbek aránya 2021-ben 31 százalék volt, 2070-re 61 százalékra számíthatunk.
Ne feledkezzünk meg arról, hogy ez nemcsak a születések csökkenésével, de a várható élettartam növekedésével is összefügg. A várható élettartam növekedését akár jó hírnek is vehetnénk, de alapvetően nem az. Az emberek tovább élnek, ám munka- és életképességük nem tart ezzel lépést. Mint Franciaországban láttuk, a nyugdíjkorhatár 62 évről 64 évre emelése hatalmas politikai ellenállást váltott ki. Nem ok nélkül. Fizikai munkát 60 év felett többnyire nehéz végezni, és a szellemi munkaképesség is romlik 65-70 éves kortól, 80 felett pedig drámaian. Nemcsak a munkavégzésről és a keresetszerzésről van szó. Az életkor előrehaladtával az egyén öngondoskodási képessége is gyorsan gyengül.
Szép dolog a komputerizáció, az internet, a mesterséges intelligencia, de ezek keveset tudnak változtatni azon a tényen, hogy minél több az elesettebb idős ember, annál több anyanyelvükön beszélő emberi gondoskodást igényelnek. Éppenséggel a legidősebbeknek nem automatákra, hanem emberi kapcsolatra van szükségük.
Nem véletlen, hanem törvényszerű jelenség Németországban, Angliában vagy Ausztriában, hogy az állami egészségügyben az ápolók és ápolónők jelentős hányada első generációs bevándorló. A mesterséges intelligencia segítheti a GDP növekedését, de aligha válasz a nővérhiányra. Fogalmazhatunk ennél általánosabban is. A nálunk fejlettebb nyugati országokban a turizmus, a vendéglátás, a kiskereskedelmi bolthálózat is jórészt letelepedett külföldiekkel működik. A fentieket brutálisan leegyszerűsítve azt mondhatjuk: ahhoz, hogy olcsó legyen a sör a kocsmában, sok alacsony bérű letelepedett bevándorlóra van szükség.
A magasabb jövedelmű országokban általában kisebb a fertilitás mértéke. Érvelhetnénk tehát akár azzal is, hogy az országok-kontinensek lakossága közötti különbség nem különösebben jelentős. Szabadpiaci feltételek között a tőke áramlik majd a nagyobb fertilitású kontinensekbe/országokba.
A tőke könnyebben mozog, mint a munkavállalók – mondhatnánk elvileg. De igaz-e ez? Igaz lenne, ha a világ minden országában stabil módon ugyanazok a liberális szabályok érvényesülnének. Ám ez távolról sincs így. Ha a (pénz)tőke egy másik országba megy, akkor a döntéshozóknak meg kell fontolniuk, hogy az ottani adó- és egyéb szabályok mennyire kiszámíthatók.
Mindjárt kiderül, hogy így akadnak kevésbé vonzó országok. Aki a saját (humán)tőkéjének keres új hazát, azt sem pusztán a magasabb jövedelem, hanem éppenséggel a több szabadságjogot biztosító jogrend vonzza. Egyébként miért akarnak annyian az Egyesült Államokba, Ausztráliába vagy – Európán belül – Németországba, Norvégiába, Svédországba menni? Vajon a Magyarországra érkező menekültek közül miért akarnak olyan kevesen itt maradni, és miért mennének inkább legalább Ausztriába?
Ami már ki lett próbálva másutt
A népesség külső forrásból származó növekedésének három típusa van: a bevándorlás, a menekültek befogadása, illetve a vendégmunkások tömeges és szervezett importja. A bevándorlók olyan vízummal érkeznek, mely lehetővé teszi a számukra, hogy családjukkal együtt jöjjenek, megtanulják a befogadó ország nyelvét, majd bizonyos feltételek mellett akár állampolgárokká is válhatnak. A vendégmunkások csak egy előre meghatározott munkavállalási időre kapnak vízumot, családjukat többnyire nem hozhatják magukkal, és deklarált a befogadó ország elvárása, hogy a „vendégek” belátható időn belül „haza”- költöznek.
A menekültek befogadása többnyire háborúhoz vagy polgárháborúhoz kapcsolódik, és a folyamat kezdetekor átmeneti megoldásként alkalmazzák. A XX. századi magyar történelemben két ilyen jól ismert epizód is volt: 60-80 ezer lengyel állampolgár befogadása 1939 őszén, miután a náci Németország és a Szovjetunió egymás között felosztotta Lengyelországot, illetve 1948 és 1950 között, a görög polgárháború végét követően, amikor közel 8 ezer szovjetbarát görög felkelő a szocialista országok – ma úgy mondanánk – kvótarendszerű megállapodása nyomán éppen hozzánk került.
A vendégmunkásrendszer ismert volt az USA-ban és a II. világháború utáni Európában is. A törököket megelőzően olaszok, spanyolok, görögök is érkeztek Nyugat-Európába, utánuk pedig jugoszlávok. Németországba a törökök már államilag szervezett keretek között érkeztek. Többnyire fiatal emberek voltak, akik családjukat nem hozhatták magukkal. Tény, hogy ezek a vendégmunkások nem kis szerepet játszottak a gyors újraépítésében. De ez a Németország akkor már liberális demokrácia volt, ahol hamar kiütközött, hogy a családegyesítés tilalma nem egyeztethető össze a liberális emberi jogi elvárásokkal. Ebből kifolyólag a német bevándorlási rendszer idővel lehetővé tette a családegyesítést. A törökök Németországban többnyire sikeresen integrálódtak, beszélnek németül, gyakoriak a vegyes házasságok, s törökök gyakran politikai pozíciókat is elfoglalnak a német államgépezetben. Érdekes módon nem lehet ugyanezt elmondani Franciaországról, bár elvileg ez az ország a liberális demokrácia példája.
Sok százezren érkeztek Észak-Afrikából menekültként, vendégmunkásként – ám jogilag, a gyarmati múlt miatt, francia állampolgárként. Akármiként érkeztek ezek az emberek, a családegyesítést a liberális demokrácia ott is megkövetelte. Mégis, az észak-afrikai betelepültek – a német helyzettel összehasonlítva – hosszú idő múltán is mintha szegregáltabban élnének, és kevésbé integrálódtak a francia társadalomba.
Több évtizedes, számos országban kipróbált gyakorlat mutatja, hogy a vendégmunkásrendszer a lehető legrosszabb megoldást kínálja. Jelenleg különösen fontosak a vendégmunkások az úgynevezett „öböl-monarchiákban”, a Perzsa-öböl körülötti arab királyságokban. Ezekben az országokban akár a lakosság többsége is vendégmunkás lehet. Az Egyesült Arab Emírségben (EAE) – például – arányuk 90 százalék. Egyikünk (Szelényi Iván) egy ilyen államban, Abu Dhabiban tanított 2010 és 2014 között. Mivel Abu Dhabi rendőrállam, ott olyan kényes témát kutatni, mint a vendégmunkások helyzete, empirikus módon lehetetlen. Ezért Pakisztánban végeztünk felmérést az EAE-ből hazatért pakisztániak körében (lásd Sz. I.: Building Nations with Non-Nationals, Corvina, 2018).
Az érintettek között végzett felméréseink szerint a pakisztáni vendégmunkások életkörülményei visszataszítóak, európai mércével mérve közel van a rabszolgaléthez. Természetesen ezeket az embereket nem erőszakkal viszik Abu Dhabiba. Az hajtja őket, hogy otthon nincs elegendő munkahely. Kérdéseinkre válaszolva a hazatérő pakisztániak 58 százaléka egyetértett abban, hogy úgy bántak velük, mint a rabszolgákkal. Keresetük nyomorúságos volt, de még mindig több, mint amennyit Pakisztánban keresni tudtak. A megkérdezettek 60 százaléka azt mondta, hogy ha lehetne, nyomban visszamenne.
Nagyon sajnálatos, hogy a nyáron elfogadott, tizenöt paragrafusból álló magyar „vendégmunkás- törvény” (2023. évi L. törvény a vendégmunkások foglalkoztatásáról) egy az egyben Abu Dhabi és a többi Öböl menti diktatúra „megoldásait” vette át. Nyilvánvaló, hogy a vendégmunkásrendszert a gyáriparban, esetleg az építőiparban alkalmazható fiatal férfiak foglalkoztatására találták ki. Ezt adaptálni napjainkban egyfelől azért rossz ötlet, mert ma Magyarországon a szolgáltatószektorban alkalmazható női munkaerő importjára ugyanakkora – ha nem nagyobb – szükség lenne, másfelől azért, mert az egyedül élőként érkező fiatal férfiak természetes szexuális igényeik kielégítését Magyarországon is csak a prostitúció és/vagy homoszexualitás útján tudnák megoldani. Ez nem puszta feltételezés. Felmérésink szerint az EAE-ból hazatérő pakisztániak 77 százaléka ismert olyanokat, akik ott rendszeresen bordélyházba jártak, 42 százalékuknak pedig volt homoszexuális ismerőse. Úgy általában a nemiség efféle formáival nincs nagy baj addig, amíg ezek szabadon választott életmódok, de ha kényszerű és tömeges „megoldás”, amit közvetlenül a kormányzat intéz, az a közvélemény elsöprő tiltakozásához vezet, amelyet még a Fidesz hatalmas propagandagépezete sem tud majd kivédeni. Különösen akkor nem, ha a közvélemény tudatában a rövid időn belül férfigettóként kiépülő vendégmunkás- rendszer az akkumulátorgyárak ügyéhez kapcso- lódik. Valójában már most is ez a helyzet.
A 2023 novemberében hatályba lépő vendégmun- kástörvény 2-3 éves tartózkodási engedélyekről szól, óvatosan kerüli a családegyesítés kérdését, szó sem esik a magyar nyelv elsajátításáról, és számos, szándékosan lazán definiált fogalomra hivatkozik.
Kezdve onnan, hogy az engedély kiadásának az a feltétele, hogy a vendégmunkások nemzetgazdasági szempontból kiemelt beruházást „valósítsanak meg”. Ez vajon mit jelent? Megvalósításnak számít – mondjuk – az is, ha egy épülő gyárban valaki éjjeliőrként vagy büfésként dolgozik? Az ilyen gumiparagrafusok korlátlan hatalmat biztosítanak az ügyben eljáró – meg nem határozott – miniszternek. Az sem világos, hogy ez a törvény egy épülő dél-koreai akkumulátorgyár vezérigazgatójára is vonatkozik-e. Ő sem hozhatja a feleségét, s ha lejár a három év, menjen haza? Ebből nem jöhet ki más, csak korrupció.
A bevándorlás a megoldás
2015 óta minden ország megtapasztalta, hogy az adott ország földrajzi elhelyezkedésétől függően a határokon tömegesen kérnek bebocsátást a menekültek is. Ez politikai, jogi és szociológiai értelemben tovább bonyolítja a helyzetet. Akit a nemzetközi jog szerint megillet a menedékjog, annak meg kell adni. Ezt a problémát nyilván csak az Európai Unió szintjén, valamiféle kvóta-megállapodással lehet majd kezelni.
Ám véleményünk szerint, végső soron akármilyen okból jönnek is harmadik országból (vagyis az EU-n kívülről) betelepülők, az etnikai differenciálódás Magyarország számára éppenséggel pozitívum.
Orbán Viktor álma az etnikai értelemben homogén magyar országról nemcsak irreális, mert nem egyez- tethető össze az ország demográfiai szükségleteivel, de nem is kívánatos. A legsikeresebb országok, mindenekelőtt az USA, etnikai értelemben sokfélék. A Fidesz-kormány 2015-ben nem foglalkozott az idemenekülők szakmastruktúrájával, s azokat, akikre éppen szükség lett volna – mondjuk az egészségügyben –, meg sem próbálták itt tartani.
Szíriában például volt egy egészen jó egészségügyi képzés, az azt elvégzettek közül a legjobbak ma Németországban vagy Norvégiában dolgoznak, de dolgozhatnának Magyarországon is.
Egyébiránt ez már a második kihagyott alkalom volt. 1991-ben, néhány hét alatt Jugoszláviából 48 ezer menekülő érkezett hozzánk, de kisebb ütemben a következő években is jöttek hozzánk menekültek. A legkevésbé sem marasztalták őket. Az akkori miniszterelnök, Boross Péter a határ mentén elhelyezkedő sarkadi rendőrkapitányság felavatása alkalmából mondott beszédében ezt brutális szavakkal közölte is: „Magyarország megtelt.” Azóta Magyarország népessége 800 ezer fővel csökkent. És azt sem lehet mondani, hogy a demográfusok ne szóltak volna időben.
Még 2004-ben, a fiatalon elhunyt Hablicsek László megállapította: 1,6-os termékenységi ráta esetén már ahhoz is évente 30 ezres bevándorlási többlet kellett volna, hogy Magyarország népessége 2050-re ne csökkenjen 9,7 millió fő alá. Ennél már ma is sokkal rosszabb a helyzet: 2022. október 1-jén, a népszámlálás eszmei időpontjában Magyarország népessége 9 millió 604 ezer fő volt. Szóval bőven van hely a csónakban…
Az persze igaz, hogy a migrációt valamilyen módon szabályozni kell. Fenntarthatatlan, hogy bárki a zöldhatáron átsétálhasson. De van erre kipróbált megoldás, ez az amerikai „zöldkártya”-rendszer. Zöldkártyát, vagyis munkavállalási engedélyt az kaphat, aki tartósnak ígérkező állást kap.
Ez egy törvényben meghatározott jog, ami nem egy miniszter jóindulatától vagy a munkaadó politikai beágyazottságától függ, és lehetővé teszi, hogy a munkavállaló a családját is magával hozza. Még ennél is fontosabb, hogy aki megfelelő módon él (például nem követ el bűncselekményt), és öt évet az új hazájában tartózkodik, kérhet állampolgárságot, s ha megkapja, akkor éppen olyan jogokkal rendelkező állampolgár lesz, mint akik ott születtek.
Ez az állampolgárság liberális, nem etnikai alapú koncepciója. Tehát éppen ellenkezője annak, ami a közel-keleti diktatúrákban szokásos, vagy amit a most elfogadott magyar szabályozás tartalmaz.
Orbán legújabb megnyilatkozásaiból kiolvasható az a következtetés, hogy mára belátta 2015-ben meghirdetett „migránsellenes” politikájának tarthatatlanságát. Most már kész elfogadni, hogy a felzárkózáshoz több tőkére s ezzel együtt rövid időn belül lényegesen több munkaerőre volna szükség. Évi 30-40 ezer, spontán módon jelentkező bevándorlót – a világ bármely országából érkező, különféle korú, különféle szakmával, munkavégző képességgel rendelkező nőket és férfiakat – a magyar gazdaság hosszú időn át képes lenne befogadni. A centralizált vendégmunkásmodell átvétele viszont nemcsak a vendégmunkások számára teremt majd embertelen körülményeket, de pánikot és gyűlöletet szít a magyar közvélemény jelentős részében.
************************************************************
