Új könyvet írok 6.
Az első kéziratot leadtuk a kiadónak! Azt írom, hogy az „első” kéziratot, mert az interjúk legépelése után – amelyet egy Los Angelesben működő cég 50 nyelven fordító automata gépe végzett el -, a feleségem kinyomtatta és olvasható formátumúra hozta a fordítást, én pedig elvégeztem a nyersanyagon az első szerkesztést, rövidítést, a beszélt nyelvet írásba foglalt nyelvé alakítottam. Sok érdekességet figyeltem meg ebben a munkafázisban.
Az interjúkban számos olyan hézagkitöltő szócska, hangocska, hangutánzó szó hangzik el, amely a hétköznapi beszédben fel sem tűnik a beszélgető partnernek. Viszont, ha egy számítógép pontosan leírja a beszédet, akkor mint a felkiáltójel az írásban „kilógnak” a szövegből, sőt, ha túl sok ilyen van a leírt szövegben, akkor az olvasóban az a meggyőződés kezd kialakulni, hogy az interjúalany nem is tud magyarul. A valóságban erről szó sincs, csak a beszélt nyelv a maga pongyolaságában lényegesen eltér az írott szöveg fegyelmezettebb és szabatosabb szövegétől. Hogy néhány példát is írjak a pongyolaságokra: „öööööö”, „eeeeee”, ééssss”.
Az énekelve beszélők a mondat végén soha nem viszik le a hangsúlyt. A riporter nehéz helyzetben van nem tud az interjú alatt kérdezni, mert a beszélő mondatai összefolynak, és ez az írásban is megmarad. A számítógép nem tud központozni, csak hűen leírja, amit az interjúalany mond. Ha az interjúalany (rendszeresen) eltéveszti a ragok és igeidők egyeztetetését, akkor ez leírva a nyilatkozó gondolatainak a rendezetlenségét mutatja. Az emberek egy része nagyon következetlenül beszél önmagáról nyelvtanilag. Megfigyeltem, hogy az „akaratos”, és „határozott emberek nyomatékosan egyes szám első személyben beszélnek magukról, és minden második mondatuk úgy kezdődik, hogy „én”. Vannak akik egyes szám harmadik személyben beszélnek magukról, és még a nevüket is beleszövik a mondatba, pl. „XY-ról nem lehet azt mondani...” – mondja YX saját magáról. Vannak, akik elkerülik saját maguk nevesítését, amikor magukról beszélnek. És vannak, akik a királyi többest használják történelmi visszaemlékezésük során: „Már akkor megmondtunk…”, „Előre láttuk…” Nos, ezek a stíluselemeknek az interjú szószerinti leírása után nagy jelentősége lehet: kidomborítja az interjúalany jellemvonásait, anélkül, hogy a mondat szószerinti értelme megváltozna. Szabad ilyet tenni vagy sem?
Néha előfordulnak tárgyi tévedések a nyilatkozónál. Évszámok, pénzösszegek megnevezése, történelmi személyiségek felcserélése, ilyenkor finom eszközökkel élhet a szerkesztő: egy lábjegyzettel utalhat a valóságra, betehet egy el nem hangzott kérdést pontosításra. Azonban, ha az interjúalany nem tényben tévedett, hanem tények közötti összefüggéseket lát hibásan, és a riporter nem szállt vele vitába a felvétel elkészültekor, akkor vagy belenyugszunk a riportalany hibájába és nyomtatásban is így jelenik meg, vagy álságos kérdéssel felhívjuk az interjú alanyát telefonon, hogy „nem értettem pontosan, hogy mit akart mondani”, lehetőséget adva a korrekcióra.
Mi tegyen akkor az interjúkötet szerkesztője, amikor az első kézirat megküldése után az interjúalany olyat ír bele a szövegbe, amely el sem hangzott, vagy éppen a fordítottja hangzott el az interjúban?! Nos, ez már a hálószoba titkokkal egyenlő megítélés alá eső kérdés, amelyet majd a következő részben pertraktálok.
Fotó: Kiss Katalin
