In memoriam Zsuffa István
Amikor Judit, a felesége felhívott a halálhírrel, nem tudtam megszólalni sem. Bugyborogtak bennem a gondolatok, de percekig nem tudtam szavakba formálni. Az első értelmes gondolatom az volt: tíz évvel volt idősebb nálam. Mire is gondolhat az ember egy másik ember halálhírének a vételekor? „Mikor kerülök sorra én is?!”
Judit feszült és hűvös hangja észhez térített. Beszélt a praktikus dolgokról és én hallgattam: Hat éve súlyosan megbetegedett, de sikerült - a László Kórház nagyszerű orvosi, ápolói csapatával együtt küzdve - meggyógyulnia,… fél éve vesztette el második testvérét..., három hónapja kiderült, ő is beteg... ebben a három hónapban elfoglalt fiai átszervezték a munkájukat, hogy bármikor helytállhassanak, ….lányunk három hónapon át nem aludt, minden rezdülésére mellette termett,…az utolsó tíz napot a Szeretetkórházban tölthette, ahol példaadó elhivatottsággal, alázattal, valóban szeretettel látták el, …családi temetés lesz.
Érintőleg ismertük egymást Istvánnal a közigazgatási pályafutásom kezdetétől (1983). Ő már gyakorlott köztisztviselőnek számított, azonban „kilógott a sorból”. A helyszíni ellenőrzéseket követően soha nem vett részt a kötelező „barátkozásokon”; ha vidéken kellet aludni az ellenőrzés közben, akkor sem vett részt a bulin. Én ingadozó középparaszt voltam: vonzott is az idősebb kollégák társasága, de szívesen leültem Istvánnal külön beszélgetni a szálloda előterében, amíg azt nem mondta: „Tegyük el magunkat holnapra.”
Közvetlen munkahelyi főnököm 1991-ben lett: őt helyettes államtitkárnak nevezték ki, én főosztályvezető voltam alatta. Gratulációm mellett elsiklott, és azt kérdezte: „Melyek a problémák?” Hirtelenjében száz ügyet kezdtem felsorolni, mire elvágta a litániát. „Felelős vezető vagy! Ha olyan ügy van, amelyben én tudok segíteni, azokról készíts egy listát! Minden héten egyszer találkozunk, amikor átbeszélhetjük. Ami nincs a listában, az a következő hétre marad!” …és az általam felvetett problémákról jegyzetelt! A következő heti beszélgetés azzal kezdődött, hogy minden ügyben elmondta az álláspontját. Szakmai érveket sorolt, jogszabályok §-ra hivatkozott, sőt, alkotmánybírósági döntéseket ismertetett! Soha egy „Megmondtam”, soha egy „Így kell csinálni!”, soha egy „Utasítalak!”. Ha az ő közvetlen főnöke vagy miniszter a javaslatunk ellen döntött, soha nem simfelte őket. Nem ócsárolta őket a hátuk mögött, sőt, engem sem hibáztatott a közös javaslatunk elutasítása miatt! Én elfogadtam őt szakmailag is a főnökömnek, ő elfogadott engem a szűkebb területem felelős szakmai vezetőjének.
Könnyű szakmai vezetőnek lenni, ha értesz a szakmához, és van benne gyakorlatod is!
A jó vezetőnek azonban az is szükséges, hogy a beosztottakat tudja kezelni: követelményeket tudjon támasztani, amelynek a teljesítéséhez feltételeket tud biztosítani. Sőt, emberi hangon tud beszélni a beosztottakkal, akkor is, ha értelmetlen közigazgatási feladatot kellett végrehajtani, vagy a beosztott személyes emberi problémáján kellett segíteni. István erre is képes volt. Azonban volt egy gyenge pontja: a síró-rívó, ámde szakmailag alkalmatlan asszonyokat más munkakörbe helyezte át, amely új kezdetet adott számukra. (Ezekkel az új lehetőségekkel általában visszaéltek a pityergők.)
Többször voltunk együtt közösen szakmai pácban, ám én magamtól is képes voltam bonyodalmakba keveredni. Közös ügyünk a „személyi szám alkotmányellenessége” volt, amelyet az alkotmánybíróság első elnöke kevert, minden szakmai tudás hiányában. István kompromisszum képessége volt az, amely kihúzta a bajból a közigazgatást (személyi szám mai is van), és alkotmányos megoldást is tudtunk szolgáltatni a politika számára, sőt 1997-ben megújulhatott a közigazgatás lelke, a számítógépes alkalmazások rendszere.
A miniszterelnöki hivatal közigazgatási államtitkáraként jó gazdája volt a magyar közigazgatásnak. Támogatta a jó kezdeményezéseket, és visszafogta a politikai szeleket a szolgalelkű közigazgatás létrehozására. Egy tisztességes köztisztviselő nem tudja megakadályozni a politikusokat és a nyerészkedő „tudósokat” a „közigazgatás szolgálólánnyá” süllyesztésétől. (Mint tudjuk a szolgálólányok mindig megesnek.) Kevesen támogattuk Istvánt ebben a küzdelemben, és a közigazgatási pályafutásunknak ez a végét jelentette.
Életének utolsó évtizedében ritkán találkoztunk. Nagyon sok, nehéz feladatot kellett Istvánnak és Juditnak megoldaniuk tágabb családjaikban. Természetes volt számukra, hogy mindig mindenkit támogattak, elláttak, aki segítségre szorult. Ha sikerült eljutniuk a Budaörsi Olvasókörbe, örömmel tették, ahogyan sok más civil szervezet támogatását is vállalták, s mivel a pártpolitikai semlegesség mindig szigorúan betartott követelménye már nem állt fenn, ott voltak szinte minden megmozduláson 2010 után.
Szívünkben és eszünkben mindig élni fog Zsuffa István, - amíg mi élünk. Reméljük lesznek követői a jövőben!
Gimnáziumi tanulmányait az Eötvös József Gimnáziumban végezte, jogi diplomáját 1968-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán szerezte meg.
1967 és 1970 között a Pénzügyminisztérium Szervezési Intézetében gyakornok, majd jogi előadó, ezt követően a Tanácsakadémia Tanácsigazgatási Szervezési Intézetében tudományos kutató. 1978 és 1990 között a Miniszterelnöki Hivatal jogelődjénél, a Minisztertanács Titkárságán kormányfőtanácsadó. 1990-től egy évig az Alkotmánybíróságon főtanácsadó. 1991-től 1994-ig a Belügyminisztériumban helyettes államtitkár, majd 1994 és 1998 között közigazgatási államtitkár. 1999 és 2002 között a főként kormányzati informatikai fejlesztésekkel foglalkozó IDOM Rt.-nél tevékenykedett. 2002-2003-ban a Miniszterelnöki Hivatal közigazgatási államtitkára volt.
