Őszibarack
Indulni kell kisunokám! – rázta meg a vállamat a nagymamám.
Nagyapád már a kocsin ül! – suttogta a nagymamám, és én úgy ugrottam bele a pesti rövidnadrágomba (gatya nélkül), mint aki darázs csípett meg.
Lassan baktatott a lovacska, Nagyapám, az első kortyot itta meg a csatos üvegből. ( A másfél liter fröccsnek délig kellett kitartania.)
Rázott a kocsi a földúton, nagyot rántott ló, amikor gyorsabb volt a kocsi, mint a ló, és vissza kellet fogni a huppanó végén a kocsit.
Jánosnak szólították a napszámosok a Nagyapámat. A napszámbér 3 Ft volt. A napszám reggel 6-tól este 6-ig tartott, de a pénzhez járt a früstök és az ebéd, továbbá egy liter kocsisbor. A reggeli 9 óra körül volt (kenyér, szalonna, paradicsom, vöröshagyma), az ebéd csak a kijelölt szőlőtőke forduló végén, de legkorábban 12 órakor kezdődhetett. A napszámosok parikáskrumplit kaptak (szalonnával), Nagyapám ugyanazt kolbásszal, a pesti unoka sült kacsacombot, a többi unoka a sült kacsa egyéb nemesebb részein osztozott. A Nagymamám (Mami) a püspökfalatját tartotta meg magának. (30 év múlva tapasztaltam meg, hogy a legjobb falat a püspökfalat, amikor az én unokáim a kacsacombokért küzdöttek.)
Früstök után a napszámosok beálltak újra a sorokba. Nagyapám engem szőlősorok közepén levő barackfához vitt. „Duráncki!” – mondta és jelentőségteljesen Mamira utalt: „Ő ezt teszi el télire befőttnek a húsok mellé!” Szedtünk az apró, kemény, zöld barackból két vödörre valót. „Megkóstoltad?” Szó nélkül beleharaptam/volna a kőgolyóba, de kicsúszott a fogaim közül és még keserűnek is éreztem.
„Champion! – vitt el egy szomszéd szőlősbe a vidéki unokatestvérem. Fogdostuk a kőkemény barackokat, mire nagynénink hátulról egy hatalmas nyakast adott az unokatestvéremnek, velem beérte egy fenékreveréssel. „Öcsi barackosában a zöld után koslattok, amikor ott van a miénk?!”
„Mariska!” – mondta az unokanővérem, és bevitt a házba, a fürdőszobába. Az ingeket le kellett venni a kád előtt. A hatalmas, hamvas, sárgás-zöldes őszibarack vastag és szőrős héját alig lehetett átharapni. Azonban, ha sikerült a vastag és szőrös héjon átharapni magadat, akkor eljött a menyország: édes, savanykás, acélos, puha, lédús, aromás lé csurgott le a szájad két oldalán az inged helyett a melledre, a hasadra és a kádba.
Karácsonyra megérkezett egy duráncki befőtt Pestre. Szakértőként mondtam Édesanyámnak: „Duráncki! A hús mellé való!” A zöld és keserű barackgolyó selymes és édes finomsággá változott. A Mami keze és szeretete tette azzá. A karácsonyfa mellett ma is egy-egy pillanatra gondolok a Championra és a Mariskára is.
Az őszibarack nem válik vízzé.
