Tévedéseim története: az én szilveszteri kabarém
Ágh Attila
„Nem mondhatom el senkinek, / Elmondom hát mindenkinek.” (Karinthy Frigyes, Előszó, 1926)
Nagy változások korát éljük, most éppen átértékeljük az elmúlt negyedszázadot, és egyre csak azt halljuk a közszereplőktől, hogy ők bizony soha és semmiben nem tévedtek. Egyre csak azt ismételgetik, hogy voltaképpen nem is értik, hogyan jöhetett létre ez a katyvasz, amibe belesüppedtünk, mert nekik semmi közük hozzá, legfeljebb csak az, hogy ők kormányoztak. Én bizony az elmúlt negyedszázadban lépten-nyomon egyre csak tévedtem, és lehet, hogy abban is tévedek most, hogy szerintem ezek a közszereplők csúnyán leszerepeltek. Méghozzá szörnyű nagyokat tévedtek, mert egész történelmi tévutat építettek, és még most se tudják, merre van a legkellemesebb menekülési útvonal, bár nap-mint-nap egyre csak azt keresik. Nem képesek azt se megérteni, hogy az őszinte szó az a titkos kód – a szézám nyílj ki – amitől a jövő kapuja kinyílik nekik is, és velük együtt sokaknak is.
Bár az én tévedéseim története nagyon messzire nyúlik vissza, mégsem untatom a nagyra becsült barátaimat gyermekkori vagy kamaszkori történetekkel, de még a régi átkosban való botladozásokkal sem. Arról már aztán végképp nem beszélnék, mekkora szamárság volt, hogy például egy Viktor nevű fiatalembernek figyelmébe ajánlottam a civil társadalmat, ahogy később pedig egy Tibor nevű fiatalembernek az Európai Uniót. Igaz, nagyon sokat tévedtem azok körében is, akik Gyurcsány mellett ügyetlenkedtek, pedig ő mindent előre látott, ahogy ezt magától Gyurcsánytól tudjuk, kivéve persze azt, hogy mikor kell lemondani, de ezt az apróságot is tőle tudjuk.
Csapjunk bele, tévedéseim igazi története az új átkosban játszódik, és mégis olyan hosszú a lista, hogy a krónikus viccmesélési mániám miatt ebben is önmérsékletre kényszerülök. A lényeg lényege az, hogy nagyot tévedtem 2010-ben, amikor a barátaim megkérdezték, hogy mire számíthatunk a második Orbán kormánytól, mert ijesztően szegényesnek bizonyult a fantáziám ahhoz a gyalázathoz képest, amit ezek a fiúk elkövettek. 2014-ben azonban már óvtam a barátaimat attól, hogy ugyanezt újra megkérdezzék tőlem a harmadik Orbán kormányról. Mégis, megint óriásit tévedtem, mert sok más balambérral együtt azt gondoltam, hogy ezt az újabb gyalázatot 2018-ig kell elviselnünk, holott az Orbán világ most már roskadozik, rövidesen majd kedvesen ránk omlik, de ez már nem lesz szilveszteri tréfa.
Az is tévedés lehet, hogy Orbanisztánról Szilveszter elő-buliján az „úri muri”, a dzsentri világ féktelen mulatozásai, dáridói, szerényen szólva urizálásai jutnak eszembe. Megint csak nagyot tévedtem, mert nem gondoltam volna, hogy az új iparbárók és az új földesurak ilyen primitív módon ország-világ elé tárják az összeharácsolt vagyont, hogy ilyen önleleplező módon kérkednek a lopott holmival és ilyen provokatív módon az arcába vágják az elszegényedő lakosságnak, hogy mindenki csak annyit ér, amennyit összelopott. Vannak szkeptikusok, akik tagadják, hogy a magyar történelem Árpádtól Orbánig belefoglalható egy rövid versbe, de Ady ezt egy könnyed mozdulattal cáfolja. Anonymus krónikája szerint Árpád udvarában a honfoglalás után nagy áldomást csaptak. Akárhogy is volt, a dzsentri világban ezt hagyományt buzgón folytatták, de velem együtt talán az is téved, aki a mai urizálókra gondol, hiszen „átkozott, aki rosszra gondol”, mondja a francia közmondás. Íme, Ady helyzetképe 1913-ból a mának szólóan:
Kétféle velszi bárdok
A fátyol borult, az asztal terült,
Örült az úr-rend a Deáki tettnek, Fecerunt magnum áldomás s Buda Filoxerátlan hegyei lihegtek.
Piros borával megint itatott
Vármegye bálján jókedvű alispán, Mindenki támadt, élt és szabadult, Csak a plebs maradt egyedül a listán.
Cigány is kellett, nótázó diák,
Dicsbe-űzője aggodalmas gondnak
S a velszi bárdok kézbe-csaptanak,
S pihentető, szép énekeket mondtak.)
Egy emberöltőn folyt a dáridó,
S ékes meséje Toldi hűségének, Soha egy riasztó, becsületes, Egy szabadító vagy keserű ének.
Most már orgia és eszeveszett
Haláltánc már a nemes urak tánca S dühbe csapott a béres igricek, Vesztük-érző, úr-dicsérő románca.
De künn a dal szabadító, s szabad,
Dörgölőzőn nem vágyik úri kegyre,
Most már csakis úgy nem volna remény, Ha, mint tegnap, aljasul elpihenne.
A tévedések vígjátékában manapság igen nagy a konkurencia és a legmagasabb kormányzati körökből néznek bennünket teljesen hülyének, miszerint például a kormányzatban nincs is korrupció, ez csak egy csacska amerikai fedőtörténet. Ezek már nem az én tévedéseim, és ez egy sokkal hosszabb lista, márpedig ilyen hivatásos kormányzati hazudozókkal a gyalogmagyarok nem is versenghetnek. Valójában persze az egész kormányzati kommunikáció a korrupció fedőtörténete, de nem legyek többé óbudai javasasszony, ha Orbán 2015-re nem a saját tévedhetetlenségének doktrínáját készíti elő. Az I. Vatikáni zsinat ugyanis 1870-ben kimondta, hogy „a római pápa ex cathedra meghatározásai önmaguktól és nem az Egyház beleegyezéséből fakadóan megváltoztathatatlanok.” Meglátjátok feleim, 2015-ben ünnepélyesen ki lészen mondva a parlamenti síkságon, hogy Orbán tévedhetetlen. Hiszen azt már kimondta magáról, hogy ő az az ember, aki még sohasem hazudott, s innen már csak egy kis tántorgással eljuthat odáig, hogy sohasem tévedett. Ami pedig Orbán egyházát, a Fideszt illeti, neki eddig sem a Fidesz beleegyezéséből, hanem a saját önkényéből fakadóan lett mindig igaza. De ha jobban megnézzük, végül is csak egy lényeges dologban tévedett. Abban, hogy a népség-katonaság mindent kibír, mindent elvisel és a hatalom örökké tart.
Pedig 2015-ben jöhet a groteszk végjáték, hogy Orbán Rákosi lépeit követve Abszurdisztánból Moszkvába emigrál, Putyin kebelére. Akárhogy is lesz, 2015-ről nekem az jut eszembe, hogy ez a dal már „szabadító” lesz. Jó lenne végre ebben nem tévedni a boldog újévet illetően.
Nagy László: Adjon az Isten című versével szeretnék nektek boldog újévet kívánni
Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét,
üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát,
lámpámba lángot, ne kelljen, korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön,
adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet,
nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem.
