AZ ASSZONY VERVE JÓ – A. Hedayati, ZEIT/RózsaS
Asha Hedayati (39), család jogi ügyvéd, bántalmazott nőket véd.
Könyve a »Die stille Gewalt« (A csendes erőszak). Elmondja, az elnyomott nők miért válnak el olyan nehezen erőszakos férfiaktól.
DIE ZEIT: Frau Hedayati, mikor megkerestük, azt mondta, gyűlöli a ZEIT VERBRECHEN-t, a bűnügyi rovatunkat.
H: Nemcsak azt, az egész True Crime műfajt – csak a szenzációkra ácsingozók kiszolgálása. Legyen lehető legsötétebb és legbrutálisabb.
Ez palástolja, mennyire normálissá és szokásossá vált itt az erőszak.
Egyes esetek kiragadásával felelősségtovábbítás történik. Föl kell tárnunk az erőszak azon struktúrelemeit, amelyek embereket tettessé vagy áldozattá tesznek. Melyek a problémás férfiasság-ikonok? Aki gyerekként erőszakot szenved el, az később a kapcsolataiban gyakran maga is erőszakos lesz. Ám a gender a fiúknak megtiltja, hogy magukat áldozatként lássák. Ha a gyereknek nem szabad áldozatnak lenni, akkor az erőszak lesz a normalitás. A férfierőszak intézményes formában folytatódik tovább – a rendőrségnél, a fiatalkorúak bíróságán, a családbíróságokon.
Az egész azzal kezdődik, hogy az erőszak a gyereknél nem vitatéma.
A bíróság: „Ha nektek, szülőknek problémátok van, ahhoz a gyereknek semmi köze.” Ha a gyerek a látogatásoknál az erőszakos szülőhöz kényszerül, megkezdődik az intézményes erőszak. Lehet, az apa nem is volt erőszakos. De az a gyerek, aki látja, hogy anyját ütik, halálfélelmet kap – viszonymagatartása diszfunkcionális lesz.
Z: Mit kellene itt az államnak tenni?
H: Komolyan venni az élettársi erőszakot. Ha egy erőszakvád merül föl, szigorú érintkezési kizárásokat kell eszközölni. Nem arról van szó, hogy a szülő sosem lássa többé gyerekét, hanem csak egy ideig ne.
Addig a férfi átgondolhatja magatartását.
Z: Ön sok nőt véd, aki erőszak áldozata lett. Hogyan éli mindezt át?
H: Sokan csak a szegénység és az erőszak között választhatnak. Az egyedül nevelő nők 42%-a olyan szegény, hogy bérlakásra nem telik. Ez tartja őket a kapcsolatban.
Z: Nem hívhatnak rendőrt?
H: Ez illúzió. Félnek és szégyellik magukat. Ez odáig mehet, hogy közömbösek lesznek, megszokják – úgymond – a verést. Itt ülnek előttem és ezt kérdezik: „Maga hisz nekem?” Ez mutatja, mennyire beléjük ivódott az eltűrés. Néha úgy érzem, önmaguknak sem hisznek, ezért engem kérdeznek. Tipikus eset, a férfi falhoz vagy földhöz vágja, aztán rákiabál: „Mi van, te béna, már megint elestél?”
Z: Mért nem törnek ki?
H: Azzal kezdődik, hogy elszigetelik őket. A férfi kijelenti, ezt a barátnőt vagy rokont ki nem állhatja. „Ha nem velem vagy, nem is szeretsz.” A végén, a szociális háló is, amely a váláshoz alapvető, eltűnik. Ha senki sincs már, elválni szinte lehetetlen.
Z: Hát mért mennek ismét vissza hozzá?
H: Az erőszak nem kezdődik az első napon. Azt mesélik, kezdetben milyen szép volt minden, mennyire egyetértettek, pedig még nem is ismerték igazán egymást, minden stimmelt, érzelmileg, szexuálisan, stb. A férfi figyelt a nőre, előzékeny volt, gondoskodó, szeretetteljes, aztán – pár hónap, vagy akár év után – az egész átfordul. Néha a terhességgel kezdődik. 23% a testi változás után él át erőszakot. (Habony hasba rúgja az állapotos nőt. RS). A férfi úgy hiszi, nem uralja többé a nőt, már nem ő van a központban. A másállapot emancipációt is jelenthet, a nő kissé eltávolodik; érzelmileg, anyagilag függőbbé, de sebezhetővé is válik. (…)
DIE ZEIT, 2. 5. 2024
