Speaker 1: Tóth Zoltán Civil Rádió szerkesztő-műsorvezető
Speaker 2: Inotai András közgazdász
Speaker2: [00:00:38.16] Köszönöm szépen a meghívást. Örömmel teszek eleget neki egy olyan időszakban, amikor valójában rengeteg megbeszélnivaló van, és a jövő szempontjából elég sok a bizonytalanság. Nemcsak nálunk, hanem a globális és az európai környezetben is.
Speaker2: [00:01:09.90] Azzal kell kezdenem, hogy tisztázzunk néhány nagyságrendi és technikai kérdést. Két külön kosárról van szó. Az egyik a 2021-2027 közötti hétéves uniós költségvetés, a másik a helyreállítási alap. Ami az elsőt illeti: amennyiben a teljes összeghez hozzájutunk, ahogy ez a múltban megszokott volt, akkor csak a kohéziós pénz éves átlagban a magyar társadalmi termék 2,5-3 százaléka. Természetesen ez az összeg évenként nem arányosan jön, mert az elején meg kell pályázni a pénzeket, és többnyire az utolsó időszakban, amikor lezárul a teljesítés, akkor fizet Brüsszel. Ad ugyan előleget, de a teljes számlát utólag fizeti ki, amikor a projekt lezárul és a teljesítést elfogadja. Ráadásul két ét év haladék is van, tehát az idén még függetlenül attól, hogy milyen eljárás folyik Magyarországgal szemben, a 2020-ban befejeződött költségvetés pénzeiből még történik folyósítás. Megjegyzem, hogy 2021-ben a 2014-2020 közötti költségvetésből mintegy 1200 milliárd forint, jelenlegi árfolyamon 3 milliárd euró érkezett. Ha abból indulunk ki, hogy a magyar költségvetés 45 százaléka a társadalmi terméknek akkor az éves brüsszeli pénz a magyar költségvetési bevételek 6 százalékát jelenti. Vagyis 6 százalékig a hazai költségvetés el tud adósodni úgy, hogy az nem jelenik meg deficitként. Emellett van még az évente automatikusan érkező, tehát nem konkrét projekthez, hanem mezőgazdasági földtulajdonhoz kötött, úgynevezett földalapú támogatás, ami évente valamivel több mint 1 milliárd euró. Ez nagyjából annyi, amennyit uniós tagként Magyarország befizet a közös költségvetésbe. Ezen túlmenően van még az Uniónak számos egyéb programja, amelyben Magyarország részesül(het), az Erasmus oktatási-továbbtanulási programtól a határmenti területek együttműködésén át a nemzetközi segélyezésig, legutóbb pedig az ukrajnai alapig.
A másik a helyreállítási pénz, amit a COVID negatív gazdasági-társadalmi hatásainak csökkentésére hozott létre az Unió 750 milliárd euró összegben. Ezzel a „forradalmi” döntéssel Brüsszel közös adósságot teremtett, ami a több éves költségvetésben nem megengedett. Az Unió csak annyi támogatást nyújthat, amennyit a tagállami befizetések és az unió közös bevételei fedeznek. Ez a 750 milliárdos alap két részre bomlik: 360 milliárd a vissza nem térítendő támogatás, 390 milliárd pedig 30 éves lejáratú, igen kedvezményes és az unió egésze által garantált hitel. Magyarország az előbbi keretből 7.2 milliárd euróra volt jogosult, míg a hitelkeretből 9 milliárd áll rendelkezésre. Az elsőből már elveszett 1.4 milliárd, mert a magyar helyreállítási tervet sokadig nekifutásra sem fogadta el a Bizottság. A fennmaradó 5.8 milliárd 70 százaléka pedig elveszhet, ha 2022 végéig nem születik megállapodás, vagyis a magyar programot továbbra sem tartja megfelelőnek a Bizottság és a tagállamok pénzügyminisztereinek minősített többsége (lakosság 65, a tagállamok 55 százaléka). Döntés december 6.-án. Ami pedig a hitelkeretet illeti, tavaly április végén, amikor a magyar miniszterelnök Brüsszelben járt, kijelentette, hogy Magyarország nem fog „adósrabszolgaságot” vállalni. Helyette elment a kormány a nemzetközi pénzpiacra, ahol jóval rosszabb feltételekkel felvett 4.5 mrd. dollár és 1 mrd. euró értékben hitelt, amivel aztán szinte teljes egészében a választási kampányt finanszírozta (szja visszatérítés, katonák és rendőrök előrehozott jutalmazása, 13. havi nyugdíj, kiemelt látványberuházások, stb.).
Az Európai Uniós támogatásokkal kapcsolatban jelenleg két szinten folyik vizsgálat Magyarország ellen. Az egyik a korrupció, a másik a jogállamiság. A korrupció esetében a folyósított pénz 3 százalékáról bizonyította be az uniós korrupcióellenes hatóság, az OLAF, hogy az korrupciós pénz volt. Uniós átlagban ez az arány 0,29 százalék. A magyar nyílt korrupció kimagaslóan a legnagyobb bármely tagállammal való összehasonlításban. Nem beszélve a rejtett korrupcióról, amit az OLAF nem vizsgál. Arról van szó, hogy első látásra lehet a pályázat tiszta, de az, hogy a nyertes milyen alvállalkozókkal dolgozik, mekkora túlárazások történnek, milyen számlákat bocsátanak ki a haveri körök, mennyiben tér el a kivitelezett projekt az eredeti céloktól, milyen minőségben készül el az adott beruházás vagy fejlesztés, az esetek túlnyomó többségében rejtve marad. Úgy gondolom, hogy az uniós pénzek akár egyharmada is érintett lehet a rejtett korrupció kategóriájában. Ezt sajnos nem vizsgálta senki eddig.
A vizsgálat másik része a jogállamiság. Hosszú ideje folyik a vita arról, hogy Magyarországon alapvető európai uniós értékek sérülnek, és amíg ezeket nem javítja ki a magyar kormány, nem tud hozzájutni a pénzhez. Brüsszel készített egy 17 pontos listát, ami messze nem teljes, de aminek teljesítésétől teszi függővé a pénzhez jutást. Egyébként a magyar kormány megígérte, hogy november közepéig megfelelő intézkedéseket hoz, de ezek minden jel szerint egyelőre nem győzték meg az uniós döntéshozókat, legkevésbé pedig az Európai Parlament elsöprő többségét.
Speaker1: [00:05:31.38] De itt a politikai beszédekben a legkülönbözőbb határidőket lehet hallani. Az egyik ilyen, hogy október tizenötödikén kellett volna dönteni az Európai Unió bizottságának a javaslatának a végleges üléséről, amelyet azonban most elhalasztott december 6-ra.
Speaker2: Eredetileg november 19 volt a véleményezés dátuma. A halasztásra van egy hivatalos magyar magyarázat, miszerint olyan mennyiségű változtatást kell végrehajtani, hogy szükség van plusz egy hónapra. Az unió részéről meg az a magyarázat, hogy igen, mi meg akarjuk várni, hogy a magyar ajánlásokat vagy vállalásokat valójában teljesítik-e. Nekem van egy harmadik magyarázatom. Bármi is történik, napnál világosabb, hogy nemcsak az idei év vége előtt, de még jövő év első felében sem fog tudni hozzájutni Magyarország új uniós forrásokhoz. Nem akarok sem az európai parlamenti, sem egyéb belső beszélgetésekre kitérni, mert nem ismerem őket, de nagy valószínűséggel volt egy ilyen nyomás, hogy kérem szépen, meglátjuk, az idén ne adjunk pénzt. Ez a nyomás most erősödött, mert éppen a minap fogadta el az Európai Bizottság, hogy Lengyelországnak egyelőre nem ad újjáépítési pénzt, pedig a lengyel helyreállítási programot már elfogadták. De a lengyel bíróságokkal és az igazságszolgáltatással kapcsolatos problémákat - mindenfajta (felszíni) átalakítás ellenére - úgy ítélték meg, hogy azok nem teljesítik az európai alapértékeket. Tehát itt a lengyel pénzekre már nem lehet hivatkozni, hogy – lám - a lengyelek megkapták, akkor mi is megkapjuk. A lengyel háttérben nyilvánvalóan szerepet játszik, hogy ott jövő ősszel választások vannak, és kitolták a választásokig ennek a pénznek a hozzáférhetőségét.
Speaker1: [00:07:58.93] Na most bocsánat, ha megpróbáljuk összegezni, hogy akkor 2022-ben a magyar kormány vagy Magyarország, ahogy ezt Brüsszelben mondják, mennyit költ, mennyi támogatást kap? Akkor azt kell mondanunk vagy a 2022-re odaígért pénzekből semmit. Azonban kapja Magyarország az 2020-ból még hátralévő támogatási összegeket.
Speaker2: [00:08:29.08] Kapja 2022 végéig, ami még maradt. Amennyiben ez nem ütközik korrupciós problémákba, kapunk még más pénzt is, például az ukrajnai helyzet kapcsán. Az Ukrajna szomszédságában lévő országokra van egy külön Ukrajna segély, ami az Ukrajnából érkező menekültáradatot igyekszik kezelni, és részben a szomszédos, részben a befogadó országokat tehermentesíteni. A magyar kormány kapott több tízmilliárd forintot, de néhány segélyszervezet támogatásától eltekintve senki nem tudja, hogy hol van ennek a pénznek az oroszlánrésze. Több millió menekült lépte át a lengyel határt, ebből 1.2 millió ott is maradt, és részesül az uniós támogatásból (a férfiak egy része visszament harcolni Ukrajnába). Hivatalos magyar statisztika szerint Magyarországon keresztül 1,2 millió ukrán menekült, de ezek túlnyomó része nem maradt nálunk, holott ennyi menekült ellátásáért tartottuk a markunkat. Hol van tehát a pénz döntő része? Még egy apró, de nem lényegtelen megjegyzés: Magyarországon talán 30 ezer ukrajnai menekült van, Csehország, amely nem is szomszédos Ukrajnával, 420 ezer menekültről gondoskodik.
Speaker1: Ezek a támogatási rendszerek, nagyon bonyolultak.
Speaker2: Milyen keretekben vizsgálja az Unió a jogállamisági feltételek teljesítését? Alapvetően három különböző fázisról van szó. Az első fázis és a korábban bevált magyar gyakorlat az volt, hogy megígérjük, hogy valamit teljesítünk, aztán amikor megkapjuk a pénzt, nem csinálunk semmit, és elfelejtjük az egészet („oszt jó napot”). Erre nagy nehezen és sok negatív tapasztalat alapján rájött az unió is, ezért közölte, hogy nem elég ígérgetni, tessék be is vezetni a rendelkezéseket. A második fázisban tehát a jogszabályok bevezetésétől függ, hogy érkezik-e a pénz. Természetesen a magyar kormány itt is próbált cselezni. Konkrét és aktuális példa: megígérjük, hogy a jövőben lényeges kérdésekben társadalmi párbeszédet fogunk folytatni, mielőtt döntés születne. Az ígéret elhangzását követő 48 órán belül mindenfajta konzultáció nélkül átverik a parlamenten a KATA-törvényt.
Másik „érdekes” eset: az uniós követelménynek megfelelően módosítjuk a közérdekű adatigénylés feltételeit. Ezzel párhuzamosan azonban egyik napról a másikra fű alatt többszörösére emeljük a közérdekű adatigénylés minimális összegét, és ha az igénylő elveszíti a pert, még a perköltségeket is viselnie kell. Vagyis igen sok ember pénzhiány vagy a jelentős kockázat miatt alaposan meg fogja gondolni, hogy belekezdjen a közérdekű adatigénylésbe. És most jön a harmadik fázis. Vagyis, hogy nem elég bevezetni a jogszabályt, hanem alkalmazni is kell. És ha látjuk, hogy úgy van alkalmazva, hogy az európai alapértékeket védi, és szilárdan beépül a jogi és intézményi struktúrába, akkor majd adunk pénzt. Itt azonban rendszerszintü alapproblémába ütközünk. Amennyiben ugyanis az európai alapértékeket széles körben és következetesen alkalmazza a magyar kormány, akkor az Orbán kormány megbukott, mert az orbáni rendszer alapértékei ellentétesek az Európai Unió alapértékeivel. Tehát ez, ahogy egy nemrég megjelent hirklikk-interjúban is elmondtam, a helyzet a 22-es csapdájára hajaz. Tehát nem az van, hogy bevezettem, és holnapután másképp értelmezem, visszavonom, módosítom, stb., Ráadásul a folyamatosan meghosszabbított veszély- és vészhelyzet erre bármikor felhatalmazza a kormányt és kétharmados támogatottságú parlamentjét. Vagyis nincsenek meg a minimális garanciák arra, hogy az intézkedéseket követően meginduljon a normális pénzfolyam. Mindez nyilvánvalóan messze a 2022 es horizonton túlra toldja a pénzeknek az esetleges folyósítását.
Speaker1: Térjünk át akkor a második témánkra, az energiaválság okaira és annak magyarországi hatásaira.
Speaker2: Magyarország alapvetően függ az energiaimporttól, mégpedig alapvetően az olajtól és gáztól. 12 év alatt számos lehetőség lett volna a függőség diverzifikálására, mind földrajzi értelemben, mind az energiatermelés és -felhasználás szerkezetét illetően. Mindehhez nem kevés uniós pénz is rendelkezésre állt, beleértve az energiahatékonyság jelentős javítását és a minden szinten elérhető energiatakarékosságot. Ezzel szemben gyakorlatilag semmit sem tettünk, sőt hosszútávú szerződésekkel tovább fokoztuk az egyoldalú orosz függőséget. Ma az Unió összes országa közül az egyik, ha nem a leginkább és egyoldalúan függők vagyunk az orosz importtól. Ebben a helyzetben nem segített az a rezsipolitika, amit a kormány bevezetett, tehát hogy nagyon alacsony áron lehetett hozzájutni a dráguló energiához. Hozzáteszem, volt olyan időszaka a rezsiperiódusnak, amikor a rögzített árnál olcsóbban lehetett volna a piacról energiát vásárolni, tehát ideig-óráig a lakosság finanszírozta a rezsit, és nem fordítva, a kormány a lakosságot. Emellett alapvető hibának tartom, hogy a rezsicsökkentés automatikusan mindenkinek járt, függetlenül attól, hogy mennyi energiát fogyasztott, és milyen célból (például a magán úszómedence fűtésére éppúgy vonatkozott, mint egy másfél szobás panellakás fogyasztására). Vagyis valójában – mindannyiunk adójából és a mindannyiunkat terhelő eladósodásból – elsősorban a gazdagokat támogattuk, akik bőven meg tudták volna fizetni a piaci árat. Továbbmenve: a rezsipolitika mindenkit elaltatott. Ha úgyis olcsón kapom, és az olcsó ár a belátható időn belül garantált marad, akkor teljesen fölösleges takarékoskodni, és még kevésbé átmeneti többletköltséget vállalva más energiahordozókra vagy hatékonyabb energiafelhasználásra átállni (például hőszigetelés). Ennek isszuk most a levét. Nem akarok a rezsipolitika részletes értékelésébe belemenni, de röviden szólni kell a szankciókról is. A magyar kormány először háborús szankciókról beszélt, mélyen elhallgatva azt a tényt, hogy nem háborúról, hanem egy ország által kezdeményezett invázióról van szó, ami minden nemzetközi jognak és a megtámadott ország területi integritásának egyértelmű és nagyon súlyos megsértése. Legújabban pedig szankciós inflációról beszélnek, és ennek tulajdonítják a magas árakat. Eközben a tőzsdei energiaárak jelentősen esnek, nem utolsósorban annak következtében, hogy az Európai Unió igen jelentős – és az energiatőzsdére is ható - változtatásokat indított el, beleértve a beszerzési források földrajzi terítését (az arab országok, Algéria valamint az USA és Kanada felé), a folyékony gázbeszerzések jelentős növelését, új cseppfolyósított gázterminálok gyorsított építését, nem utolsósorban pedig takarékossági programok beindítását. Azonnal megindult az orosz energiától való függetlenedés, miközben az oroszok is számottevően csökkentették vagy akár le is állították szállításaikat.
A németek közölték, hogy az Északi Áramlat 2 egyáltalán nem fog működni, a másikon meg alig kaptak gázt. De a beszerzési források sikeres terítése rövid idő alatt oda vezetett, hogy ma az gáztárolók Nyugat-Európában több mint 90% ra vannak feltöltve, ami jóval magasabb feltöltöttség annál, mint a magyar. Miközben mi állítólag valami csoda szerződést kötöttünk az oroszokkal. Senki nem ismeri a részleteket, sem a pénzügyi feltételeit, de azt sem, hogy mennyi többletgáz fog jönni, és milyen vezetéken. Jelenleg az egyetlen vezeték, amin keresztül folyamatosan gázt tudunk kapni orosz viszonylatban, az a török vezeték, nyilvánvalóan nem határtalan kapacitással.
Szólni kell még az energiaszerkezet hosszútávú, de már megindult gyökeres átalakításáról is, mint beruházások a zöld energiába, a megújuló energiaforrások fokozott bevonása a termelésbe, vagy a klímaváltozás és az energiafogyasztás összefüggései. Mindez természetesen hosszabb időre is nagyon jelentős többletköltséggel jár, ami hosszabb távra is megterheli a tagállamok költségvetését. De nyilvánvalóvaló, hogy ez a jövő útja. A szankciók sokat ártottak Európának is, de – minden hivatalos magyar propagandával szemben - sokkal többet az oroszoknak. 2022-ben az orosz gazdaság jelentősen zsugorodik, miközben az Európai Unió egészében marad a jelentősen lassuló, de még mindig pozitív növekedési ütem. Egyre jelentősebbek a termeléskimaradások, mert nem állnak rendelkezésre a nyugati alkatrészek, nem beszélve a minőségi romlásról. Az orosz infláció két és félszerese az EU átlagának. A Gazprom értékesítési nehézségekkel küzd, miután vezetékek hiányában nem tudja elszállítani a kitermelt gázt. Lehet, hogy ideiglenesen a 40 százalékkal kisebb európai exportja az áremelkedés miatt rekordbevételhez juttatja, de helyzete egyre kevésbé stabil. Nem beszélve arról, hogy a gázmezőkön nem lehet abbahagyni a termelést, mert elmocsarasodnak és utána egyre nehezebb a termelés újraindítása. Ha pedig folyamatosan kell termelni, de nem lehet eladni a gázt, akkor a fölös mennyiséget el kell égetni, ahogy ez máris történik. Ez pedig hatalmas mennyiségű metánt juttat a levegőbe, ami természeti katasztrófákat idézhet el – egyébként bárhol a világon, nemcsak az égetés közvetlen környezetében. Összességében arról van szó, hogy a szankcióknak a különböző területekre gyakorolt hatása eltérő Oroszországban és eltérő Nyugat-Európában. Az Európai Unióban az időtáv is eltérő, hogy mennyi idő alatt érnek be azok a hatások, amiket remélünk a szankcióktól, és ki bírja tovább. Nyugat-Európa demokratikus berendezkedése, amelyben tág tere van a különböző politikai mozgalmaknak, nyíltan megjelenhet a társadalom bizonyos rétegeinek elégedetlensége, avagy a diktatorikus-autoritér rendszerek a maguk elnyomó gépezetével.
Speaker1: [00:20:15.65] Új vita, hogy mikor kezdődött el az infláció Magyarországon. Ez egy belpolitikai vita, és az előbb, ahogy te is jelezted, ez a háborús infláció. Ez 2022 februárjától volt egy kiinduló pont, de ma már sokan vitatják, hogy jóval korábban kezdődött a magyar infláció. Milyen az inflációs görbe most és előrevetíthető-e 2023-ra?
Speaker2: [00:20:48.14] Jelenleg az Európai Uniós összehasonlításban, vagyis az Eurostat adatai szerint Magyarországon az infláció a negyedik legmagasabb az Európai Unióban, a balti országokban magasabb. Az utóbbi részben egy tudatos, az „olcsó” orosz olajról és gázról való leválásnak a következménye. Duplája a magyar infláció, mint az európai átlag, és ennek az okai nagyon sokrétűek. Egy valamivel átlag feletti infláció minden felzárkózni kívánó országban elfogadott. Ugyanis a gyorsabb gazdasági növekedés általában együtt jár egy valamivel magasabb, de természetesen ellenőrizhető inflációval. Ez egy természetes folyamat.
Speaker1: [00:21:44.93] Tehát felzárkózunk Ausztriához.
Speaker2: [00:21:48.71] Igen, egyesek szerint 2030-ra. Erre szívesen visszatérek a beszélgetés végén. A magas magyarországi inflációnak számos belső oka van, mielőtt a nemzetközi környezetet kezdenénk ostorozni. Először is a járványból való gyors kitörés és visszaállás, ami tényleg páratlan gyorsasággal ment, és ebben Magyarország is sikeres volt a többi Európai Uniós országgal együtt, a befagyasztott kereslet után elindított egy gyors keresletnövekedést, aminek természetesen volt és máig van egy inflációs vonzata. Erre az önmagától visszalendülő gazdaságra a kormány - nagyrészt a választáspolitikai okokból – rápakolt egy hatalmas, de gazdaságilag indokolatlan, felesleges és végső soron inflációerősítő pótlólagos konjunktúraélénkítő csomagot. Ez durván 1800 milliárd forintos plusz helikopterpénzt jelentett, ami tartalmazta a 13. havi nyugdíjat, a fegyveres testületek előre hozott jutalmát, soha meg nem térülő vállalkozások és haveri turisztikai beruházások nagylelkű támogatását, a sportról nem is beszélve. Tehát felturbóztuk a pénzkínálatot, és ennek nagy része keresleti oldalon a fogyasztás gyors növekedésében jelent meg, mert mindenki azonnal elköltötte a pénzt vagy annak nagy részét. Ennek természetesen van egy pszichológiai magyarázata, egy másik része pedig olyan beruházásokba ment, amelyek soha nem fognak megtérülni. Ezek után ennek a pénznek tulajdonképpen óriási inflációs nyomatéka van, amitől most szenvedünk. Ehhez jjárult a forint drámai mértékű árfolyamvesztése. A leértékelődés mindenfajta importtermék árát az egekbe vitte, és azok a vállalatok, amelyek importáltak, csak úgy tudtak értékesíteni a magyar piacon, hogy ezeket a magasabb forintban elszámolt árakat beépítik. Azok pedig, amelyek nem importáltak, de látták, hogy a többiek így emelnek árakat, azt mondták, hogy nem vagyok én buta. Ha a többi emel, akkor én is emelek. Ez is részben pszichológiai hatás. Ehhez járul még egy itthoni fejlemény, nevezetesen a rezsibefagyasztás, ami önmagában véve árfelhajtó volt. Ugyanis a rögzített áras hét alapvető élelmiszer kötelező forgalmazásánál elszenvedett veszteséget mindenki más, nem befagyasztott árú termékek árának egyébként gazdaságilag nem is mindig indokolt, esetenként pedig a szükségesnél jóval magasabb emelésével igyekezett kompenzálni. Ez egyaránt vonatkozik a termelőkre és a forgalmazókra. Ha rögzített a 2.8-as tej ára, akkor majd emelem a többi tejtermék árát Egészen addig a furcsaságig, hogy a nem rögzített árú, de minőségileg gyengébb 1.5-ös tej többe kerül, mint a jobb minőségű 2.8 as tej (amíg az utóbbi el nem tűnik a polcokról, ahogy nap mint nap tapasztalhatjuk). És ehhez járul még egy nagyon fontos tényező, aminek a hatása matematikailag, mennyiségileg nem kimutatható, de lényeges. Ez a magyar gazdasággal, politikával szembeni általános nemzetközi bizalomhiány, tehát nem egyszerű és részleges, időleges bizalomvesztés, hanem a tökéletes bizalomhiány, amit a nemzetközi pénzpiacok természetesen leképeznek. Ezen belső hatások szakszerű elemzését követően beszélhetünk a külső hatásokról, vagyis az importált infláció azon részéről, ami nem a forint értékvesztéséből következik, hanem nemzetközi fejleményekből, akár az energia, akár az élelmiszerek tekintetében. Valójában egy igen jelentős infláció alakult ki, olyan infláció, amely az elmúlt időszak nyugdíjemelését, meg a reálbér-emelkedést teljes egészében felfalja. A legutóbbi jelentősnek mondható és a legtöbb ágazatban megfigyelhető béremelkedés ellenére már alig van olyan szektor, ahol 2022-ben az inflációt nézve reálbér emelkedésről tudnánk beszélni. És 2023-ra ez a helyzet minden jel szerint még rosszabb lesz. Igaz ugyan, hogy a miniszterelnök kiadta a napiparancsot, hogy meg kell felezni az inflációt, tehát a 20-ról 10 százalékra kell lemenni a jövő évben. Ezt parancsba adta a pénzügyminiszternek, és mert jogilag nem tud parancsolni a Nemzeti Banknak, felkérte a Nemzeti Bank elnökét, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket. Csak az a baj, hogy a hazai és a nemzetközi pénzügyi folyamatok által generált, továbbá a magyar gazdasági struktúrába betáplált inflációt mágiával meg mindenféle pogány vagy keresztény áldással nem lehet megfékezni.
Speaker1: [00:27:16.08] Nézzük. következő témánkat, Magyarország vagy a magyar kormány hitelállományának az alakulását. Ugye az orbáni választási kampányoknak mindig nagyon fontos eleme volt, hogy csökkenjen a magyar adósságállomány. Ezzel szemben a reálfolyamatok ennek az ellenkezőjét mutatják.
Speaker2: [00:27:42.30] A 2008-2009-es pénzügyi világválságot követően javult a magyar adósságállomány. Egyrészt a társadalmi termék százalékában megállt a növekedése, másrészt javult a szerkezete, mert az adósság csökkenő része volt euróban és dollárban, nagyobb része pedig hazai fizetőeszközben. Emögött volt egy sikeres stabilizáció. aminek az oroszlánrészét a Bajnai-kormány hajtotta végre, és aminek az eredményeit élvezte 2010 után a visszatérő Orbán-kormány. Az adósságkezelés célja az volt, hogy a mutató lemenjen az éves társadalmi termék 65%-ára a válság idején rögzített 78-80 százalékról. Tény, hogy ez a mutató viszonylag gyorsan csökkent 75-re, sőt a 70 százalék közelébe került, miközben javult a szerkezete is. Tehát a belső, a forintban való eladósodás nőtt viszonylag és a devizában való eladósodás csökkent. Vagyis kivásároltuk a devizaadósság egy részét, átváltottuk a devizaadósságot forintadósságra. Ezt elősegítette és fájdalommentessé tette a 2012-től erőteljesen javuló nemzetközi gazdasági környezet, vagyis a növekedés tükrében az adóssághányad önmagában is kezdett csökkenni. Most ott tartunk, hogy ismét elkezdett növekedni a devizában való eladósodás, és ez a következő időszakban tovább folytatódik, már amennyiben sikerül nemzetközi hitelekhez jutni. Hadd tegyem hozzá, hogy az európai uniós pénzek, amelyeket egyoldalú támogatásként kapnánk, nem növelik az adósságállományt, hanem esetenként csökkentik, mert az ilyen uniós pénzek egy részét nyugodtan a fennálló hitelek visszafizetésére is lehetne fordítani. Amíg azonban ezek a pénzek nem jönnek, és egyelőre biztosan nem jönnek, felvetődik az a kérdés, hogy elégséges-e a Magyar Nemzeti Bank devizatartaléka, hogy ezt az időszakot sikeresen, vagyis nagyobb probléma nélkül átvészeljük. A magyar tartalékállomány devizában jelenleg mintegy 36 milliárd euró, ami az éves magyar társadalmi terméknek körülbelül a 25 százaléka. Normál nemzetközi környezetben és megfelelő, bizalmat teremtő vagy erősítő saját gazdaságpolitika (meg természetesen általános politika, társadalmi konszenzus, stb) esetén ez elegendő garanciát jelentene. Miután azonban az uniós pénzek nem érkeztek meg, és nem is fognak egyelőre megérkezni, hozzá kellett nyúlni az adósságtörlesztés és/vagy az adósságnövekedés finanszírozása érdekében ehhez a tartalékhoz. És kapott a Nemzeti Bank egy lehetőséget, hogy a 36 milliárd euró egy részét felhasználja a pénzpiacon ahhoz, hogy stabilizálja a magyar forintot. Ez egy nagyon veszélyes és kockázatos lépés, bár egyes esetekben értem a szükségességét. Kérdés, hogyan reagál egy ilyen lépésre a nemzetközi pénzpiac. Ha lélegzetvételnyi szünetként könyveli el, az nagyon jó. Vagyis abból indul ki, hogy a Magyar Nemzeti Bank hajlandó megtámogatni a magyar gazdaságstabilitását, hajlandók együttműködni a nemzetközi szereplőkkel, tehát növekszik a bizalom. Vagy ellenkezőleg, kapkodásnak, kétségbeesett kényszerintézkedésnek tartja, ami mögött nincs stabil és kiszámítható gazdasági-politikai-társadalmi háttér. Ennek viszont, mint már láttuk, a forint árfolyamának hektikus ingadozása a következménye, ami végeredményben még inkább növeli a bizalomhiányt, és még inkább vákuumba, vagy ha tetszik, egy kataklizma közeli állapotba taszíthatja a magyar gazdaságot. Ezt ma még nem lehet megmondani. Nagyon sok függ attól, hogy mekkora az ország iránti nemzetközi bizalom. És ez ma az euroatlanti térségben, amely a magyar gazdaság és a biztonságpolitika tartópillére finoman fogalmazva is a mélypont közelében van.
Speaker1: [00:32:12.55] Műsorunk utolsó témájaként. Kérdezem, hogy van egy, a közvélemény által kevésbé érintett vagy értett fogalom ez a gdp. Ez az éves bruttó nemzeti össztermék, amelynek számítási módjáról szakmai viták is vannak. Most a magyar gdp növekszik vagy csökken? És hogyan alakulhat 2023-ra? A karácsonyi ajándékcsomagba, amelyet minden magyar család fölbonthat, mennyi lesz az a biztos, kiszámítható növekedés és mennyi a bizonytalan, vagy akár nulla növekedés?
Speaker2: [00:32:56.47] A magyar gazdasági előrejelzések 2022-re egyébként nemzetközileg is elismert intézetek részéről is nagyon optimisták voltak. Én nem vagyok a gdp statisztikai mérésnek a szakembere, de a magyar makrohelyzetet – a gazdaságit, pénzügyit, társadalmit egyaránt figyelembe véve - tekintve és a világgazdasági környezetet nézve már akkor sokkal óvatosabb voltam. Sajnos a reálszférában végbement és végbemenő folyamatok engem igazoltak, mert negyedévről negyedévre, hónapról hónapra kellett visszavenni az előzetes elképzelésekből. Most a 2022-re várt-remélt növekedés 4 5% körüli, ami még mindig kétszerese az Európai Unió átlagának. 2023-ra egyesek szerint 2 százalék is lehet, mások szerint recesszió lesz. Ezt ma nagyon nehéz előrejelezni. De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy ha nő a magyar gazdaság kétszer olyan ütemben, mint az Európai Unió átlaga, abból annak kellene következnie, hogy zárkózunk föl. Egy nagyon fontos dolgot elfelejtünk azonban. Azt, hogy az Európai Uniós összehasonlítást euróban mérik, és az euróban megadott egy főre jutó gdp mutatja, hogy van-e vagy nincs felzárkózás. Vagyis ha a magyar 4.5 százalékos növekedéshez hozzá csatolom a forint egy év alatt bekövetkezett 12 százalékos leértékelődését az euróval szemben, akkor nem felzárkózás van, hanem leépülés, mégpedig drámai. Érdekes módon még az Eurostat adatai sem tükrözik ezt megfelelően, de ez az egyik dolog. A másik dolog az, hogy miből adódik egy 4.5%-os növekedés Versenyképesség-növelésből, fenntartható fejlődésből, környezetvédelemből, a társadalmi szolidaritás erősítéséből? Mert ez mind alkotója, hosszabb távú meghatározója a GDP növekedésének, még ha egy részük mennyiségileg nem is mérhető. Nézzük meg tehát, hogy milyen struktúrában valósult meg a magyar növekedés. Döntően a magánfogyasztás mesterséges felpumpálásából adódott, ami fenntarthatatlan. Jelentős szerepe volt az építőiparnak, vagy a turisztikának adott állami támogatásoknak, nem beszélve a fékevesztett sportberuházásokról, amelyeknek semmi közük a fenntartható versenyképességhez. A fenntartható versenyképességet jelentő oktatásba, tudásintenzív ágazatokba, jövőorientált iparágakba, hazai kis- és közepes vállalkozások versenyképességet növelő fejlesztéseibe való beruházás nem, hogy nem nőtt, hanem jelentősen csökkent, és nem csak 2022-ben, hanem az egész évtized folyamán. Évtizedes összegzésben nem túlzás azt a következtetést levonni, hogy a magyar gazdaságot az elmúlt 12 évben egy több területen és egyre több vonatkozásban önrabszolgásítási folyamatok jellemzik. Angolul self-marginalization-nak, vagyis önmarginalizálódásnak nevezik. És nem azért, mert a külföldi tőke zsákmányolja ki a magyarokat, hanem mi, magyarok zsákmányoljuk ki saját magunkat, vagy legalábbis hagytuk/hagyjuk, hogy egyesek kizsákmányolják a meghatározó többséget. Ez kezdődött a munkaerő kizsákmányolásával. Az oktatás 16 évre való leszállításával. Azzal, hogy munkaalapú gazdaságunk van. A 21. századi munkaalapú gazdaság, tudásintenzív, a tudásban megjelenő munkára, az innovációra, a nyitottságra, az együttműködésre, az újhoz való folyamatos igazodásra épül, nem pedig arra, hogy ki tud a kalapáccsal két nagyot ütni a vasra. Az olcsó munkaerő kommunikációja, amivel külföldi tőkét akarunk vonzani, nemcsak önrabszolgásító és egy közepes fejlettségű és további felzárkózásban érdekelt társadalom számára megalázó és szégyenteljes. Ezzel az orientációval saját magunkat zárjuk ki egy olyan folyamatból, ami az egész világban és a fejlődő országok jelentős részében is folyik, hogy hogyan lehet magasabb képzettségű, magasabb hozzáadott értéket előállító munkaerőt termelni, miközben az adott kormány biztosítja a stabil jogi-intézményi környezetet, fenntartja vagy erősíti a társadalmi párbeszédet és a szociális kohéziót, felkészít a jövőre, növeli az egyes állampolgárok, munkavállalók és munkáltatók alkalmazkodó képességét.
Az egyetlen EU-tagállam vagyunk, ahol az egy főre jutó hozzáadott érték 12 év alatt csökkent. Az önrabszolgásítási folyamat kiemelkedő állomása, amikor sorozatosan engedélyeztünk és engedélyezünk olyan beruházásokat, amelyeket környezetvédelmi és egészségügyi okokból egyetlen más európai uniós ország sem enged meg saját területén, de még a Magyarországon beruházó Dél-Korea sem. A legnagyobb probléma azonban az, hogy – évtizedes tudatos és nagyon felelőtlen népbutító, de hatalomerősítő kommunikáció következtében - a magyar társadalom jelentős része mentálisan alkalmatlanná vált a 21. századi gondolkodásra és alkalmazkodásra. Nincs jövőorientált stratégia, nincs társadalmi együttműködés, nincs szolidaritás. Annál több viszont a széthúzás, a gyűlölködés, a bosszúvágy, és természetesen a határtalan „nemzeti büszkeség’”. Ha pedig bajban vagyunk, azért mindig más a hibás, mindenki minket akar tönkre tenni, pedig egyedül mi ismerjük hazánk, Európa és a szélesebb világ jövőbe vezető útját. Csak a többiek nem figyelnek ránk…. Ha egy ilyen társadalom igen gyors és mélyreható belső változások eredményeként nem tud mentálisan felnőni az új követelményekhez, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek, sőt, részben ezek már velünk vannak.
Speaker2: Mégis, a legvégén hadd mondjak egy pozitívumot. Van egy Magyarországot nagyon jól ismerő angol szakember, aki évekkel ezelőtt megfogalmazta Magyarország jellemzését. Eszerint Magyarország egy furcsa ország, ahol váratlan események történhetnek a legváratlanabb időben.
Speaker1: [00:39:59.64] Kedves Inotai András! Köszönöm szépen! Kedves Hallgatóink! Hallgassanak minket a jövő héten is! Viszont hallásra.
