Kezdetben vala (1950-es évek) a nincs szaloncukor kora. Nem is hiányzott nekünk (nekem és az öcsémnek), mert nem tudtuk, hogy vannak helyek a világon, ahol van szaloncukor. A Jézuska akkor is hozott karácsonyfát, amelyet angyalhaj (csőszigetelő anyag) borított, és három igazi gyertya égett az ágak szélén. Nem tudtuk még azt sem, hogy Jókai Mór szaloncukkedlinek nevezte, és 1871-ben már 17 féle receptje volt a szaloncukorról Kugler Gézának[i]. December 24-én este az öcsémmel elhatároztuk, hogy meglessük a Jézuskát éjszaka, amint hozza a karácsonyfát. (Abban az időben még 25-én reggeltől volt karácsony, mert 24-e még teljes munkanap volt.) Egy darabig bírtuk a sötétben való várakozást, de reggel az édesanyám hangjára ébredtünk: „Mit hozott a Jézuska?!”
Megjelent egyszer csak (1960-as évek) a szaloncukor, amely ezüst színű sztaniol papírba volt csomagolva, és az édesanyánk fércelő cérnával akasztotta fel a fára. (A karácsonyfát édesapánk szerezte be a Tolbuhin[ii] csarnok /ma Vámház körút/ előtti téren, és maga készítette talpfába szerkesztette, mert karácsonyfa talpat sem lehetett akkor kapni az üzleteben.) Nos, a szaloncukor édes volt! Ezzel minden előnyét elmeséltem, mert egyébként kőkemény volt és ragadós. Nem értem, hogy miért nem kedveltük a korabeli szaloncukrot, amikor a medvecukrot imádtuk, holott az is kőkemény volt, és a karamell cukor (10 fillér darabja a trafikban) is beleragadt a fogunkba, amelyet azonban kedvelve szopogattunk. A karácsonyfa új díszei az apró üvegfigurák lettek: gömböcskék pirosban vagy átlátszóan.
Új korszak (1970-es évek) kezdődött a szaloncukroknál, amikor megjelentek a színes papírba csomagolt zselés változatok. Még lehetett az üzletekben kapni az „őskövületet” is olcsón, de édesanyánk – a karácsonyra tekintettel – a drágábbat vette meg. (A Tolbuhin csarnokban már lehetett karácsonyfa talpat is venni a karácsonyfához.) A zselésekért versenyeztünk az öcsémmel. Azonban az édesanyánk minden nap pótolta a hiányt, mert a karácsonyfán fent hagytuk a színes papírokat (dísznek). Sőt, igyekeztünk a megevett szaloncukor papírját úgy visszaigazítani, hogy ne látszódjon a hiány!
Növekvő gyermekeink (1980-as évek) már a szaloncukor új generációjának örülhettek. Megjelentek a különféle ízesítésű és csomagolású szaloncukrok! Válogatni lehetett a kókuszos, csokoládés, málnás stb. ízekből, a csomagolások is változatosak lettek, sőt, díszdobozban is lehetett osztrák szaloncukrot venni horror áron. A karácsonyfa divatok is megszülettek: üveggömbökből lehetett már piros, ezüst, arany vagy tarkabarka kinézetű karácsonyfát feldíszíteni. De mi a gyermekeink által készített karácsonyfadíszekkel büszkélkedtünk a rokonainknak és más karácsonyi vendégeinknek.
A határok megnyílta után (1990-es évek) özönöltek a különféle külföldi édesipari termékek karácsonyra (is). „Virágozzék száz szaloncukor!” – mondták a politikusok Mao Ce-Tung mondásának parafrázisaként, és az emberek is örültek az újdonságoknak, bár az infláció 10-30% között mozgott évente. A megnyílt határokkal együtt jöttek a karácsonyfáinkra a külföldi városokból származó üvegdíszek: Washington, London, Moszkva és más városok emlékei köszöntötték velünk együtt a karácsonyt. A kínai égő-fűzéreknek nagy divatja támadt, és a tűzoltók minden karácsony után szorgalmasan beszámoltak az eredményesen eloltott karácsonyfa tüzekről.
Az új évezred (2000-es évek) „Az év szaloncukor” díjjal köszöntött be. Nekünk azonban sokkal fontosabb várakozásaink voltak: mikor születnek az unokáink? Jöttek és szépen sorban – négyen – és a fenyőfáink egyre magasabbak lettek. Az elsőnél még „csak” 2 méteres, de a negyediknél, már a plafonig ért. A karácsonyfadíszek egyre tarkábbak lettek, az évek múlásával elmúltak a régi díszek (eltörtek), és az újak törhetetlenből készülnek. A legkedvesebb karácsonyi ajándék az, amikor délelőtt az összes unoka közösen díszíti a karácsonyfát. Így vált szokássá, hogy nálunk mindig karácsony napján van a családi ebéd, amely mindig az unokáink szája íze szerint készül. (Azonban az idősebb generáció kedvéért mindig van töltött káposzta is.) Meg kellett azonban szoknunk azt is, hogy a szüleink távozásával mi lettünk a legidősebb generáció a karácsonyi asztalnál. Édesanyám csodálatos bejglijének a folytatója-örököse a leányunk lett.
A kertet is karácsonyi díszbe öltöztetjük újabban (2010-es évek). A házfalra és egy fenyőfa utánzatra is teszünk led-es izzókat, amelyek karácsonykor éjjel-nappal égnek. Lassan a szomszédok is követeik az új divatot, biztosan ők is néznek amerikai családi filmeket. A szaloncukrok már lekerültek a karácsonyfáról egy nagy tálba az asztalon, mert a kutya a papírral együtt szerette a fáról lehúzni a szaloncukrot, így felmerült egy karácsonyfa tűz lehetősége is. Az édesség egyre kevesebb, az ajándékok egyre „személyesebbek”. Hol van már az az idő, amikor a karácsonyi ajándék az cipő, kabát, fehérnemű volt?! Szerencsére a hétköznapi dolgokat hétköznap tudjuk megvenni és a karácsonyra tényleg az ajándékozás öröme jut, amire hetekig lehet – titkosan – készülni.
Beköszöntött a cukormentes szaloncukor évtizede (2020-as évek). Igaz, nagyon drága a cukormentes szaloncukor, de mi mindent meg nem tesz az ember az egészségéért?! Bár a kutya már elhagyott minket (időközben macskások lettünk), de most sem a fát díszítjük a szaloncukorral. A fenyőfa az emlékek tárháza. „Emlékszel erre a házikóra?” „Emlékszel amikor a fiúnk/lányunk született, akkor…” Kezdjük megszokni, hogy a karácsonyi asztalnál az unoká/i/nk partnere is ott ül.
A jövő héten már karácsony van, nagyon várjuk, hogy az unokáink jöjjenek délelőtt fenyőfát díszíteni. Már nem az édesanyám ebédjét esszük, és már nem egyedül főzöm a karácsonyi ebédet. A fiúnk és gyermeke sushit készít előételnek, a feleségem hallevest készít rákból és tengeri herkentyűből. Én még csinálom a töltöttkáposztát…
