A világ a 20. század folyamán kétszer kényszerült arra, hogy értelmezze félelmeit, és félelmeinek okait, melyeket mind-mind Oroszország okozott. A második világháború alatt és után, hiába lépett az Egyesült Államok elsőként az atomkorszakba, a szovjet fenyegetés nyomasztó maradt – és elsősorban Európában. Azt követően, hogy Sztálinnak sikerült rendszerét a világban szerte exportálnia, másutt is kialakult az a pszichózis, mely addig csak Európa kényszerű sajátja maradt. Oroszország hagyományos fegyverekkel is volt olyan erős, mint bárki más – elsősorban Amerika –, mert ideológiája az egész emberiségnek kínált megváltást, még ha utóbb ki is derült, hogy Moszkva saját magát és kényszerű csatlósait a nemzetállami lét legocsmányabb formáihoz kötötte minduntalan.
A kremlinológusok ezalatt feltártál a belső mozgatórugókat, megmutatták miként váltódtak aprópénzre Marx illúziói a szovjetorosz valóságban, annak dacára, hogy ezek az illúziók még nagyon sokáig adtak morális reményt a nyugati világ legjelentősebb gondolkodóinak. Ezek 1968-ban – valószínűleg utoljára – megpróbálták kiszabadítani szovjet fogságából az egyenlőség és a kollektivizmus globális ígéretét. Sikerült, de nem úgy, ahogy azt a demokratikus baloldal remélte. Létrejött a kapitalista jóléti állam; a polgárok nem váltak ugyan egyenlőkké, de tömegek részesültek abból a kultúrából és individuális anyagi biztonságban, mely azelőtt csak nagyon keveseknek adatott meg.
Mindeközben a Szovjetunió maga mögött hagyta Sztálint, a társadalom egy kicsivel jobban élt és egy kicsivel kevésbé félt a represszív jelentől és a megkopott ígéretekben számára államilag kiutalt jövőtől. Ám a különbség a kapitalista Nyugat és a szocialista Kelet között orbitálissá vált; a csökkenő félelem keleten nem állt arányban a nyugati ember anyagi gyarapodásával, miként a csökkenő keleti megkötöttségek sem azzal a biztonsággal, melyet a keleten soha nem ismert szabadság hozott a Nyugat polgárainak.
1968-at követően a nyugat már egyre kevésbé félt a Szovjetuniótól. Bár a nukleáris technológia ekkor érte el a Szovjetunióban a csúcspontját, a kremlinológia ezt követően már nem egy közvetlen konfrontációval számolt, hanem olyan proxy-háborukkal, melyeket a két fél egymástól távol vívhatott (Indokína, Közel-Kelet, Afganisztán). Meg persze a gazdasági-technológiai versenyben.
1991. december 24-e, vagyis a Szovjetunió összeomlását követően a szörnyű káosz egy szűk elit számára elhozta a modernitást. Lehet ezt egyfajta, az eliteknek teremtett jóléti államként is felfogni, de még sem volt az, hisz az állam ettől nem lett jobb, nem funkcionált hatékonyan, de tény: a nyugatos látszatok néhány ezer embernek elérhetővé váltak. A Kreml pedig ennek alapján elhitette önmagával, hogy Oroszország nem csak modernizálható, de tulajdonképpen példamutatóan korszerű nagyhatalomként vág bele a 21. századba.
Hogy ez önáltatás, azt a gazdasági teljesítmény mutatói egyértelműen jelzik. A források hiánya a nagyhatalmi célok elérését már most nevetséges ambíciónak mutatják. Ugyanakkor ennek az ábrándnak van társadalmi támogatottsága, s nem elsősorban azok részéről, akik jól jártak az elmúlt 25 évben, s különösen a 2000 óta folyó putyini „furcsa konszolidáció” során, hisz ők vagyonukat már rég külföldre menekítették, gyerekeiket pedig brit és amerikai elitegyetemekre, hanem akiknek más sem maradt, mint a nagy nemzeti ábránd.
A legújabb kremlinológia ma erre az ideológiára koncentrál, hisz az nem illik bele a nyugati nacionalizmusokról már rég megszületett sémákba. Persze, ahhoz nagyon hasonló, de mégis atavisztikusabb, hosszadalmasságában és tartósságában gyorsabb önpusztítást ígér, ráadásul olyan szemléletek vegyülnek benne, melyeket nyugaton sohasem tapasztaltak meg senki.
A jelenlegi orosz rendszer önmagát eurázsiaiként definiálja, ideológiája az eurázsianizmus, melyben egyrészt a Nyugattól (demokrácia, emberi jogok, kapitalizmus stb.) való elfordulás érhető tetten, másrészt egy olyan múlt beemelése az eszmerendszerbe, melynek nem az európai, hanem az ázsiai dimenziók adnak keretet. Ezzel a szemléletbeni ajánlattal léptett színre – egyébként nem ma, még a brezsnyevi érában – Alekszandr Dugin, a Raszputyin-jelenség harmadik, negyedik, vagy ki tudja hányadik generációja, hogy értelmet adjon az aktuális irracionalitásnak.
A Raszputyin-hasonlat nem véletlen és nem is túlzás. Igaz, a volt szibériai „őrült pópa” a cári rendszer agóniájának vált központi figurájává és áldozatává, de a pityini értelmezések dacára, nem biztos, hogy azok, akik ma az eurázsianizmussal házalnak nem egy nagyon hasonló agóniára keresnek önnyugtató válaszokat s vetítik abba a jövő nagyhatalmi ígéretét.
Hogy a tények makacs dolgok, az egy másik kérdés. Ebben az atmoszférában nincs sok súlya az olyan érveknek, hogy bár Oroszország területileg kétharmad részt ugyan ázsiai, iparának több, mint kétharmada Európában van. És annak dacára, hogy bár igyekezett az elmúlt években biztosítani a földgáz Kínába továbbításának eljövendő lehetőségeit, az oroszországi energetikai források túlnyomó többsége még mindig az európai – és nem csak orosz – ipart szolgálja ki. Az efféle érvkészlet soha nem tudott felülkerekedni a hiten, hogy van az ésszerűn túl is megoldás, sőt, hogy üdvözítőnek a nemzeti kultúra és a nagyhatalmi érdek szempontjából csak az efféle megoldások bírnak relevanciával.
Erről a jelenségről írt most nagyon mély és értő elemzést Charles Clover, melyet az elmúlt hetekben jelentetett meg a Yale University Press, „Fekete szél, fehér hó – Az új nacionalizmus felemelkedése Oroszországban” címmel.* Clover tíz évet élt Oroszországban a Financial Times tudósítójaként, kiválóan beszéli a nyelvet és gyakorlatilag nincs olyan, az orosz kulturális és politikai életben jelentős szerepet betöltő figura, akit személyesen ne ismerne. Nem csoda, hogy olyan emberek és archívumok nyíltak meg neki, mint keveseknek.
A szerező szerint a klasszikus értelmezések tükrében nem érthető meg mindaz, ami ma Oroszországban zajlik. Míg a kelet-európai nacionalisták előtt mindig egy homogén nemzet megteremtése lebeg célként, mely szűk környezetével szemben, általában annak rovására határozza meg önmagát, addig Oroszország sohasem tekinthetett egységes nemzetállamként önmagára, hisz nyelvében nagyon is eltérő etnikai csoportokból állt, s áll ma is. E birodalmi építkezés elsősorban kulturális – állapítja meg Clover. Ez volt mindenkori erőssége, s ez maradt mindenkori gyengeségének forrása is. Nélkülözhetetlen az orosz kultúra mélyebb ismerete, hogy helytálló kijelentéseket tegyünk az egykori és mai politikai jelenségekkel kapcsolatban. Az, ami ma ott zajlik, egyáltalán nem új keletű – negyven, ötven évenként ismétlődik, a kudarcok és azok magyarázatai egymásra rakódnak, mint üledékrétegek, a hangsúlyok eltolódhatnak ugyan, de a logika és az indíttatás lényegében ugyanaz marad.
A Kreml mai politikai lépései tökéletesen beleillenek abba az eszmevilágba, amit a már említett, s ma olyannyira megkerülhetetlen Dugin dolgozott ki évekkel, ha nem évtizedekkel korábban. Eszméinek lényegét Clover ekként összegzi:
„Oroszország megmentéséhez szerinte elkerülhetetlen, hogy hátat fordítsanak a liberális demokráciának, vissza kell állítani az elnyomó központi ellenőrzést, és hatalomra kell juttatni egy patriótákból álló rezsimet, mely visszaadja Oroszországnak birodalmi jellegét, egy többnemzetiségű, multietnikus, többhitű, de egyértelműen orosz és nem nyugati geopolitikai térben – Eurázsiában.”
Dugin mögött azonban ott egy másik, furcsa és abszurd figura, akit a brezsnyevi éra épp csak, hogy megtűrt, de semmiképp sem számottevő tudósként: Lev Gumiljov, a 20. század egyik legnagyobb orosz költőjének, Anna Ahmatovának, valamint egy kevésbé ismert költőnek, Nyikolaj Gumiljovnak a fia. A történész tizennégy évet töltött a Gulágon, s eközben komoly tudást gyűjtött össze a „szibériai népek” kultúrájának különös természetéről, melyekre később ráépítette egy eljövendő, a világban domináns orosz birodalom és kultúra elméletét.
Bár Dugin többször kifejtette szimpátiáját a putyini rendszerrel szemben, s különös lojalitását az elnökhöz, ugyanakkor tény: Putyin egyelőre egyszer sem tett egyértelmű célzást arra, hogy a filozófus gondolatai ihlették volna a mai politikai konstrukció kidolgozásakor. Nem így Gumiljov esetében – akinek 100. születésnapjára egyébként az orosz posta 100 rubeles bélyeggel emlékezett. Clover idézi Putyin egyik, az orosz politikai elit előtt a Kreml György-termében elmondott beszédét, melyben az elnök ekként fogalmazott:
„Hogy ki lesz a vezető a világban, és mely államok szorulnak perifériára elveszítvén függetlenségüket, nem csak a gazdaság alakulásától függ majd, hanem elsősorban az egyes nemzetek akaratától, belső energiáiktól, melyeket Lev Gumiljov »passzionarnosztynak» [пассионарность – szenvedélyesség] nevezett. Vagyis: előre lépni és megragadni a változtatás lehetőségét.”
Gumiljov az orosz felemelkedést egyértelműen azon energiák felszabadításához kötötte, melyeket Szibéria ősi népeinek kultúrájában – hunokéban, mongolokéban, tatárokéban stb. – vélt felfedezni. Feltárva és érvényre juttatva e kultúrákat kész volt visszavezetni az orosz népet azokhoz az érzelmi és indulati erőforrásokhoz, melyek egykoron a birodalmat összetartották, ellensúlyozva az individuális megosztottságot. Vagyis megszerezni mindent, amit el lehet venni, legyőzni, legyűrni, mindent, ami ellenáll, elutasítani mindent, ami ezzel az akarattal nem rezonál.
Mindebből kitűnik, Dugon gyakorlatilag semmi újat nem tett hozzá ahhoz, amit idősebb kollégája már kidogozott, mindössze a putyini valósághoz igazította. Persze meglehet, hogy a puytini valóság igazodik mindinkább hozzá.
Viszont a legabszurdabb és a legtragikusabb mindebben az, hogy Gumiljovot vagy Dugint és a hozzájuk hasonlókat, bár mindig kinevették – és tették ezt okkal –, ennek ellenére őrült elmeszüleményeiket az orosz valóság utóbb mégis minduntalan visszaigazolta.
De mindez nem csak Oroszország számára rejteget kétes jövőt. Az eszmékből fakadó politikai akarat, a „passzionarnoszty” expanziója jól látható – állapítja meg Clover –, elsőként a közelkülföldön, de párhuzamosan, kevésbé látható formában globális szinten is, különösen Európában. Putyin Oroszországa, ahol fellép, nem szövetségeseket keres, hanem lehetőséget, szándékainak megvalósításakor pedig nem mérlegel, hanem kezdeményez.
A mai orosz nagyhatalmi ideológiát – ismétli Cloves – nem lehet a demokráciák világából megismerni. Így volt ez korábban is, az orosz lépések ezért leptek meg mindenkit, ezért hitetlenkedett láttukon a világ. Mégis szükséges nyugati értelmezést is adni nekik, mert a 20. századi tapasztalatok, s a 21. század első két évtizede bizonyítja: kihívó valóságukkal nem kerülhető el a találkozás. Különösen akkor nem, ha fertőző hatása, továbbgyűrűzése – legyen az eszmei vagy nagyon is anyagias – az európai élet és az orosz valóság közötti óriási szakadék dacára nem kizárt. Kelet-Európában erre máris vannak példák.
A nyugati világ önvédelme szempontjából ezért fontos mögé látni az irányított putyini demokrácia által emelt patyomkin-falaknak, ezért nem mellékes, hogy hisznek-e, s ha igen mennyire az oroszok történészeik és ideológusaik bizarr ötleteiben. Charles Cloves könyvének egyik végső megállapítása különösen megvilágító erejű e vonatkozásban:
„Az »eurázsianizmus« forradalma inkább a kultúra meghódítása, mint a politikáé. De a kultúrán keresztül egyben a valóság meghódítása is. Győzelmének célját és megálmodóinak hírnevét csak növeli, hogy túlságosan önkényes, ingatag és hamis. Egy hamisítvány, mely messze túlszárnyalja az eredetit – nem azért, mert túl jól sikerült volna, hanem mert oly arcátlanul csalárd, hogy tulajdonképpen megrontja az igazit.”
* Charles Clover: Black Wind, White Snow. The Rise of Russia's New Nationalism, Yale University Press 2016.