2015.05.11.
13:08

Írta: Dr. Tóth Zoltán

Progress Alapítvány nyitánya

 

Tunyogi László: Kedves új tavaszban hívők[i]!

 Nekem eddig nem sűrűn adatott meg, hogy ilyen rangos közönség előtt morfondírozhassak a magunk, értsd: a haza sorsán.

Magányosan éltem meg eddig a saját közéletemet, önként, négy fal közé zártam justisomat a murmurandisomhoz. Van ugyan egy határozott, mégis kecsesnek mondott mozdulatom, ahogy gombóccá gyűröm a Népszabadságot, ha olvasván a „nemzeti konzultáció” szóösszetételéig eljutok. Bele is rúgok olykor az ártatlan papírgombócba. Ordítozok. Felmenőket és nemi szerveket idézek. A jelzős szerkezetek maguktól jönnek. Finoman szólva nem a hókarú Nauszika viszi a prímet. Választékosan bájos nyelv a magyar. Romlok. Néha már a „nemzeti” szó is elég. Szegény Nemzeti Színház!... Vagy itt a halálbüntetés. „Ezzel még nem tettetek sokat!” – idézgetem fenyegető hangon a lánglelkűt, farkasszemet nézve a gyűrött arcúval, aki a lap első oldalán, hajtás fölött néz vissza rám. Ha pedig egy Habony nevű embernek látszó lényt látok a TV-ben, máris habozik a szám. Hogy másokról ne is beszéljek.

A négy falon túl azonban semmi nem látszik, nem hallatszik ebből az én privát, szabadidős puffogásomból. Ki gépen szállna fölébem – (az én, mint kulturális antropológiai táj: hagyjuk…), azt látná csak, mintha engem mit sem érdekelne az ezred sorsa. Én ugyanis magyar nemes vagyok, kérem szépen, vagy, ami még rosszabb, magyar ál-értelmiségi. Mintha. Vagy zsebmagyar. Mintha tényleg szíjat lehetne hasítani a hátamból, csak nemzeti színű legyen – ahogy a nemzet nagy költője mondja. De ha már hát, meg szíj, akkor látogassunk tiszta forráshoz: mintha meg sem érezném, ha szíjjal vernek örvénylő dühvel, mintha már annyira kemény vón a bőr a hátamon a sok veréstől. Vagy – örvénynél maradva: mintha hiába rúgnának seggbe, miközben saját síromat ásom is, mintha még akkor sem lenne elegem az egészből... Minthákból Dunát lehetne nálam rekeszteni, de már így is értve vagyok… Ilyen minthákkal van tele az ország, azt veszem észre. Ezért mintha hallgat.

Egy közbeszerzéssel foglalkozó negyedosztályú zenebohóc áll előttetek, aki ráadásul többnyire külföldre van szakadva. Aztán persze, mint a föl-földobott kő, újra meg újra jön az itt élned-halnod, ahogy a kollégák helyesen megírták.  

Így aztán ritka, az életemben, mondhatni kivételes esemény, ezért bennem némi izgalommal jár a nyilvános megnyilatkozás. Akkor is, ha előttetek, barátok előtt teszem. Ám hogy rögtön másra hárítsam a szólhatás felelősségét, ahogyan dicső nemzetünk illiberálisan inkorrekt keményen dolgozó nemtudommijéhez, (régebben polgárához) illik – ezennel pökhendin följelentem Kocsis Andrist, ő tehet ugyanis mindenről, kellett neki egy éve felelőtlenül fölemelni engem a porból és magas köreibe befogadnia!... Hasonló tényállást jelentek be egy Ágh Attila nevű közismert célszemélyről is, aki előre megfontolt szándékból, sanda módon megkörnyékezett és ártatlanságomat kihasználva rábírt, hogy legyek pótapja az ő édes gyermekének. Így lettem a Progress Alapítvány névleges alapítója. Közös gyermekünk ép és egészséges, a Cégbíróság lankadó figyelmét bizonyítja, hogy anyakönyvezve is lett már több mint egy hónapja. (Nagy tapsot kérek!)

Szóval, hogy szerintem miért élünk mi így? Nem ők, a nemzeti együttműködők, hanem mi, magunkban duzzogók. Miért néma ma ez a tartomány? És mit tehet ilyenkor egy alapítvány, ha már Progress a neve. Erről szeretnék beszélni.

Induljunk ki abból, hogy aki ma teheti, elindul innen. Máshová. Ha teheti, külföldön próbál megélni. Az út szabad – nem úgy, mint 1848-ban, vagy 1956-ban. Elhúznak innen, mint a szél. Ezért sem a pesti utcán forr a dal (a „nemzeti”), inkább magukat marcangolják, ki, ahol. Akik túl próbálnak lépni ezen a mai kocsmán, mert szabad ésszel nem akarják tovább adni a szolga ostobát. Nézzetek szét Londontól Vallettán át Sydneyig, bárhol! Jól képzett, diplomás, jó arcú magyar srácok és csajok csapolják a sörödet, takarítják a szállodai szobádat, szolgálják föl a vacsorádat. Haza vágynak, de ritkán járnak haza. És akkor sem közélnek, jönnek, de csak a család, a barátok miatt. Magánduzzognak, mint én, itthon is csak négy fal között. Maximum. Az orvosok a mérnökök, zenészeink kutatók – ha szakmájukban a legjobbak is, többnyire lenézik, alábecsülik odakinn. De tűrik, ha a fene fenét eszik, akkor is. Vagy ha cigánygyerekek potyognak az égből. Pedig nagyon sokan nem a pénz miatt hagyják el az országot! Azok is elmennek, akik itthon meg tudnának keresni annyit, hogy tisztes színvonalon megéljenek. Akiknek lenne pénzük lakásra, kajára, kocsira, és meg tudnának venni egy könyvet, vagy színházjegyet, ha kell. Még üdülni is el tudnának menni egy-két hétre. Ami elhajtja őket innen, az a totális modortalanság és az erkölcstelenség. Nem a pénz hiányzik nekik, hanem az erkölcs. Az taszítja ki őket innen: a tudatlanságból és félelemből táplálkozó dzsentroid pökhendiség és a huszadik századi diktatúrák szép emlékeit idéző pusztító agresszivitás.

Fejétől bűzlik az ország. De mennyire - és nincs, aki szellőztessen…

Aki a képedbe röhög, mert elhitted, amit egy napja mondott, az csak hitvány ember lehet. Hiteltelen. Aki pofozza a feleségét, az politikusnak is szemét. Aki belerúg a járókelőbe, ha lassan megy át az úttesten, az – közkeletű terminus technicusszal – egy nemzetet is kész rugdosni. Rugdossa is. Aki focira többet áldoz az adózók pénzéből, mint az éhezőkre, annak nincs erkölcse. Aki az adózók pénzét piramisjátékba fekteti, a hasznot magára költi, a veszteséget viszont mással fizetteti meg, arra már találjatok ti stigmát.    

Az ember vagy etikus, vagy nem. Nincs középút.

Egy parlamenti képviselőnek nemrégen hatvan jelző jutott eszébe az alávalótól a gengszterállamon át az ütődöttig. Kis hazánkban momentán nem a kétharmad, de nem is Felcsútdoboz hőse uralkodik, hanem a káosz, a széthúzás, a körkörös rettegés, és a tömény hazugság. Semmi sem az, aminek látszik.  Néró talán égő fáklyákról álmodik, Brutus és Cassius már egymásra találtak, a vazallusok keresik az egérutakat. Azért még közben kicsit kifosztanak, megaláznak és hülyének néznek minket. És korántsem biztos, hogy ez a végjáték. Ha veszítenek is, győzhetünk-e mi? Ma még aligha.

Kérdezhetitek: mi jogon hánytorgatom fel ezt épp előttetek?  Nem ti, éppen ti teszitek, tettétek talán a legtöbbet azért, hogy aki odafigyel rátok, aki hallgatja az egyetlen hallgatni érdemes rádióadót, aki olvassa az írásaitokat, hallgatja az előadásaitokat, megértse, mi folyik körülötte? Hogy ebből a hazugság gombócból, ami behálóz mindnyájunkat, kihámozza az igazság magját? Talán ti nem szenvedtek itthon éppen eleget? De igen. Az itthonlét elviselhetetlen kalandvágya tréfából lesújtó valósággá változott. Csút gyermeke jókedvünk nyarát sötét  téllé változtatta át. Fantázia legyen a talpán, ha előre látta ezt az elmútötévet.

Éppen ezért hozom szóba éppen Nektek. Mert úgy gondolom, azon nem lesz köztünk vita, hogy ma azok is, akik már a határainkon túlra szaladtak, de főképp azok, akik még ebben a hazában élnek, nemzedékek, szakmák, indulatok, érdeksérelmek, csöndben, egyre elkeseredettebben, de igenis keresik az utat egymáshoz. Most többé-kevésbé mindenhol erős bizalmatlanság mutatkozik a pártokkal, a politikával, a képviseleti demokráciával szemben. Nektek mondjam?... Az új formák viszont még nem látszanak. A civil struktúrák békés együtt munkálkodása… mintha ilyen irányt lenne jó venni. Mintha. Talán egy felsőház, vagy efféle, ahol a felséges nép, civil társaságok, akár szakszervezetek méltóztatnának üstöllést jól tökön rúgni az önérdekektől megmámorosodott politikusokat, akik zsebpénzükként szórják a közvagyont, vagy/és akik mint fészket, ütik le a demokrácia cseperedő intézményeit. Elkőne már egy kis rúgkapa… De mennyit érnek a mai demokratikusnak mondott ellenzéki pártok mozgolódásai? Válthatnak-e valaha kormányt, önmagukat és egymást marcangolva? Ennek megítélésére vannak itt nálam százszor illetékesebbek. Van-e a mai civil szervezetekben, mozgalmakban annyi tudás, erő, hogy új vezetőivé váljanak ennek az országnak? Nézzük meg, hogyan szerepelnek szónokaik? Hogyan kopik el a tömeg mögöttük! Hová lett a régi 48-asok virtusa? Hová az 56-osok elszántsága? Láttuk, mit hozott az ősz. Civilek százezreit vitte az utcára a düh, aztán csak tízezreket, ezreket, később már csak százakat… Mert hiányzott a szervezői rutin, tapasztalat, és egy program, vagy annak legalább az ígérete, hogyan fogunk valahogy kimászni ebből a szakadékból, amibe talán már perceken belül beleesünk.

 De még vannak ebben az országban – és nyilván külföldön is -  nagyon klassz és tehetséges, ambiciózus magyar fiatalok – meg vagyunk néhányan idősebbek is - akik készek és képesek is arra, hogy okos háttértanulmányokkal, online szolgáltatásokkal, képzésekkel, pályázatokkal is segítsék az öntudatra ébredő civil mozgalmak, szervezetek vezetőinek felkészítését a jövőre. Sziszifuszi meló, de e nélkül nem megy. Kérlek Benneteket, azon túl, amit amúgy is tesztek, abban a térben ahol éltek és dolgoztok, ahogyan tudtok, segítsetek nekik, nekünk! Ez a kis szellemi műhely akár az ország vezetésére alkalmas, következő nemzedék egyik fontos iskolája is lehet. Egy olyan nemzedéké, melynek végre a tetteik is igazolják a szavaikat – és viszont.

 Nincs mese, május 9.- én valamiféle győzelemről, a béke időszámításának kezdetéről kellene beszélni. Győzelmet kellene ma valami felett aratni, diadalt ülni, örülni, kerül, amibe kerül! Igaz, Kárpát-medence örökös ura a béke szót is harcra cserélte az újbeszéd-szótárban. Neki harcból is harcba kell mennie, csapatszemlére itt nincs idő. Ellensége az eddigi barátja, a hanyatló nyugat, a felségsértésig pimasz rongy civil összeesküvők, éhezőknek álcázott fogyókúrázók, rabló multik, uzsorás bankok, utcán csavargó ingyenélők, bevándorlók, úgy általában mindenki, aki visszamer pofázni neki. Durch Krieg zum Sieg, ahogy a művelt francia mondja, vagy, ahogy néhai nagyanyám százéves vasmozsarán ma is olvasható. És ebben a harcban épp úgy, mint az elmúlt 25 évben, benne vagyunk, te is, én is, mindannyian. No, nem azért, mert aki magyar, vele kell, hogy tartson, hanem, mert minden ostrom szedi az áldozatait. Megsarcol, fosztogat, meggyötör. Hogy a munkahelyedtől foszt meg, vagy a vagyonodtól, a barátaidtól, a hazádtól, a hitedtől, a reményeidtől, az egészségedtől, vagy netán az életedtől, - tessék egyéni leltárt készíteni.

 Nézzünk körül. Számunkra nem hogy győzelem nincs sehol, sereg sincs, amivel ma bárhol győzelmet arathatnánk. Ha magunkba szállunk, ott, ott belül… ott talán igen! Ha legyőzzük a közönyt, defetista önmagunkat, a csüggedésünket! Ha meggyőzzük a jobbik énünket, hogy nem kell egyenként a levesbe mennünk, nem kell szégyellni magunkat lassan bárhol a világban – az máris győzelem! Talán a legnagyobb, ami ma elérhető…

 


 

[i] A Progress Alapítvány alapítója Tunyogi László. Az alapító beszéde elhangzott az Alapítvány jogerős bírósági bejegyzése utáni találkozón, Budaörsön, 2015. május 9-én.

 

komment

Címkék: 2015 Magyarország Progress Alapítvány

A bejegyzés trackback címe:

https://tothzoltan.blog.hu/api/trackback/id/tr537449878

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása