2014.09.16.
19:27

Írta: Dr. Tóth Zoltán

Halottas szekéren is lehet várost nézni - Nápolyban

jokai_napolyban_180x280_1410888330.jpg_180x280

 

Jókai: Nápoly

 

„Vede Napoli e poi mori”. Ezt a röpke mondást nem kell ám úgy fordítani, hogy amint meglátta az emberfia Nápolyt, menjen halálozni; hanem hogy addig ne haljon meg, amíg Nápolyt meg nem látta. S ebben igazat adok neki. – Maga Nápoly nem az a gyönyörrel agyonéltető látvány, hanem a környéke, az egész tája valami isteni. A város maga, mikor egyszer a tenger felől közelítettem is felé, azt a benyomást tette rám, mint egy óriási nagy sütőkemence; egymás hegyébe halmozott veres házak, sarkantyúvirág minden színváltozataiban rikítóra festve; egy óriási hangyaboly, aminek egyhangúságát semmi tető, semmi kiváló torony vezéralakja nem enyhíti; itt-ott látni csak a háztömeg között gubbaszkodó rézrozsdás kupoláját egy-egy eldugott templomnak. A halmokat uralgó ódon erődök komor, sötét körrajzai egészítik ki a képet. Mennyivel szebb panoráma ennél az én Budapestem!

Vasúton érkezve pedig ennyit sem látni Nápolyból. Éjféltájon érkezik meg a Rómából jövő vonat; jelzőlámpák, vagonsorok, veres és fekete épületek futnak el mellettünk; a vasútról átszállunk a hotel-omnibuszba, s megkezdődik egy hosszú utazás a városon végig, aminek alig akar vége szakadni. Megérkezünk az új nagy hotelbe a Chiaján; ahol a kocsiból leszállva, az elénk siető vendéglős e szókkal fogad: „Belieben zwei Zimmer”. – Hiába! Bismarck hatalmas, s mi most „dicke Freunde” vagyunk. – De ugyan hogy érezhették meg rajtunk, hogy magyarok vagyunk?

Most tehát: „Vede Napoli e poi dormire”.

S erre az Hôtel Bauer igazán alkalmas. Becsületes, kényelmes vendéglő, távol Nápoly hírhedett lármájától. Mert lárma dolgában nem hiszem, hogy felülmúlná valamely világváros Nápolyt.

Elkezdik a harangok korán, sötét reggel; de azok sem olyan komoly, ünnepélytartó harangok, aminők minálunk bimm-bumm zúgásukkal hívják fel az ájtatosságot, hanem recsegő vaskondérok, amiket riasztó kongással, hol lassabban, hol sebesebben püfölnek kalapáccsal valami türelmetlen emberek; aztán megindul a kocsik zaja; a nápolyi egylovas bérkocsik száma egész dandár; hát még aztán a kétkerekű corricolók, az omnibuszok, az urasági fogatok, s hogy a javát hátul hagyjuk, a számlálhatatlan mennyiségű, szamárvontatta talyiga. Ez mind vágtatva kergeti egymást, a kocsisok kiabálnak, a lovat „ach” kiáltással nógatják, a szamárra olyan hangon ordítanak, mint mikor a komondor orozva ront ki a kapu alól, s amellett minden kocsisnak hosszú sugáros ostora van, amivel jó kedvében, haragjában egyre kongat, mintha ménest terelne a Hortobágyon. Aztán megindul a mozgó vásár: mindent az utcán árulnak, és fennhangon ordít, énekel, kiabál, hívogat, kérkedik a boltos az ajtóban, péklegény, szalámiáruló, hírlapvesztegető, halkufár, két fentő vereshagymáért olyan tenorhangokat bocsát közre a kertész, hogy nálunk hatvan forintot fizetnének neki havonként a puszta hangkifejtésért; aki sült tököt árul, az hasonlítja azt a hajnali naphoz, a tűzokádóhoz, még a füstfaragó gyerek is visít, hogy „Itt a kéményseprő!” (Bizonyosan az én kalapomat nézi kürtőnek.) Azonkívül is minden nápolyi oly animóval beszél, mintha örökösen valami nagy, váratlan öröm érte volha: ha két bérkocsis futtában összetalálkozik, megállnak egymással nyájasságokat kicserélni. Hanem mindezt csak későbben tapasztaltam, mikor a város belsejébe tettem expedíciót. Idekinn a Chiaján méla csend van, addig alhatunk, ameddig álmunk van.

Azért mégis korán keltem, régi szokásból, ablakomat (mely tulajdonképpen remekül záródó ajtó az erkélyre) kinyitva. Ami legelőször meglepett, az, hogy meleg jő be a szobámba onnan kívülről. Ez a szavakkal kifejezhetetlen, áldott nápolyi lég. Olyan idő van december elején, mint nálunk tavasszal, a szél sem éles; egy-egy futó felhő pásztás esőt szitál, de még az is langyos. Erkélyemről végiglátni a fél városon odáig, ahol annak a másik felét a tengerbe kinyúló földnyelv, a rajta gubbasztó ódon Castello d’ovoval eltakarja; előttünk terül el a gyönyörű városi park, örökzöld fáival, hosszú pálmasétányával, azok között százados pálmaősök; a háttérben a nyugodalmas pipázó Vezúv, ezúttal fehér frizirköpönyegbe burkolva: belül tűz, kívül hó. – De ami legáhítottabb látvány, ez a tenger. – Ez az én vágyaimnak a tárgya.

Ah! Ha én a tenger mellett lakhatnám, dehogy írnék többet, mindig a tengert bámulnám. Ezt az örökké egy, és mégis más világot.

Megszoktuk a földet nevezni anyánknak; pedig mennyivel több életet hord magával a tenger; óriásai mennyivel nagyobbak a föld óriásainál; tárháza az emberiség felét táplálja; otthona mindegyiknek, ez a minden népek közös hazája, amit nem osztanak határokra a nagyhatalmak, aminek térképéről nem törölnek le nemzeteket a szent szövetségek: a szabadság megisteniesült jelképe.

Az első napon Nápolyból elég volt nekünk maga a tenger, amely, ahányféle szél jött, annyiféle színt váltott; egyszer egy hosszú sávon tökéletes tintafeketévé lett; majd megint zöld, a látóhatár felé ezüst, utoljára alkonyat felé teleöntve arannyal, bíborral és smaragdokkal. Egy kis kirándulás a Posilipóhoz a festői hatás lehetetlenségeit tünteté elénk: amint a nap a Nisida sziget vára mögött lement, s a végragyogványa annak az ablakain keresztültört; arany sziklákon fekete ernyős fenyők, körülöttünk mély hegyszakadékok, amikből buján tenyésző délnövényzet emelkedik ki; a gyümölccsel rakott kaktusz a virágzó berkenyével, az óriás nád a pálmával egybevegyülve, arany gyümölcstől hajladozó narancs és citromfák. Aki ezt lefestené, azt mondanák: megbolondult.

Amint az éj leszállt, egészen kitisztult az idő, s még melegebb lett. Itt az éjjel is lanyha. Az ember a tüdejét megújulni érzi, az idegei acélt fognak. Alig tudunk a kőpart sétányától megválni. A teleholdtól olvadt arannyá válik a hullám, s szikraözönt szór a kőgáton túlcsapva. Halászok fáklyafénynél lesik szigonyvégre a murénát, s időközönkint a Vezúv is elszánja magát, hogy egy kis tűzfénnyel világítsa meg a torkából kitörő füstgomolyt. Csak az bír rá az aludni menésre, hogy holnap korán kell fölkelnünk, Pompejiba menni.

A legérdekesebb tanulmány, amiért az ember Nápolyba jön, mindenesetre Pompeji, s e tájon a december hó az április; kapni kell a ritka derült nap kiválasztásán a kirándulásra.

Lehet oda vasúton is menni, hanem akkor az ember nem látja meg azt, amit megláthat: a régi Nápolyt.

S meglátni is érdemes, de hát még megérezni. Megismerni Nápolyt szaglóműszerekkel!

A főutcát, mely Nápoly közepéből, a Santa Lucia tértől kezdve a Torre del Greco felé vezet: mihez hasonlítsuk? Budán a Tabán vagy Prágában a zsidó városnegyed mutathat fel talán ilyen szűk sikátort, mely minden száz lépésnél szögletbe törik, hihetetlen kanyarulatokat vesz; két kocsi egymást alig képes elkerülni benne; sár, csülökig érő; szemét, változatos; bűz, kimondhatatlan. Ez itt a pokol parfumerie-boltja; az ember nem képzeli, hogy annyi változata lehessen a rohoda illatnak, melyek között a cserző csáva bűze még légtisztító ámbra! S ezen az utcán át közlekedik Nápoly az egész külvilággal, ezt kell minden külföldinek legelőször megjárnia, ezen jár be minden terhes szekér, ezen hordják be a vásárosok az élelmiszereket; ez a főere a városnak. Mikor aztán a bűzlabirintból kiszabadulunk, kezdődik az a hosszú utca, mely Portici felé vezet.

Mikor egy esős nap után egyszerre szép, derült napfényes idő jön, akkor lehet látni ezt az utcát a maga teljes pompájában. A házak három-, négy-, ötemeletesek, minden ablaknak vasrácsos erkélye van; erre az erkélyre vannak rendes időben körülaggatva a hólyagba tömött sajtok, a zsinegre fűzött hosszúkás dinnyék, vereshagymakötegek, a felfűzött kaktuszfügék és paradicsombogyók, a gyerekfej nagyságú fenyőtoboz-gyümölcsök; ez a család éléskamrája; reggel itt végzik a toilette-et; aztán ez a gyermekszoba; szép napfényes időben pedig ide van kifüggesztve az egész lakosság kimosott fehérneműje; egy olyan országos kiállítása a napvilágot megfertőztető rongyoknak, mely minden képzeletet fölülmúl. Valóságos fényűzés a rongyokkal. Luxusa a szennyes ruhának. Pályadíj-versenye a kapcának. Aki végigmegy a hosszú utcán, élő fogalmat szerezhet e nép ínségéről. S azt mondják, hogy ez már haladás. Most már legalább vannak rongyai; nem jár meztelen. Az igaz, hogy meztelen lazzaronik nincsenek többé Nápolyban. Mindenki ruházkodik – és dolgozik. S ez a rongykiállítás már egy neme a dicsekedésnek. Egyébiránt az igazság kedvéért fel kell jegyeznem, hogy első emeleti kőerkélyek faragványáról, s néhol a szobrok karjaira akasztva, elegáns, hímzett alsószoknyák, batisztingek és monogramos paplanok is lógnak le az utcára, s egyik úrnő megszámlálhatja a másiknak a kétheti mosásba adott fehérneműjét.

Ellenben a mellékutcákban hosszú sor faállványokon szárítják a drága jó makarónit, a csigalebbencs, macskanyom s más efféle népszerű tésztanemű ellenben gyékényre kiterítve tökéletesedik.

Egy szentkép előtt az utcafélen látunk egy dudást, egy klarinétost, meg egy asszonyt, aki énekel: a másik kettő muzsikál hozzá. Kétségtelenül jó okaik vannak rá, hogy ezt tegyék. Ez az egyedüli népsajátság, amit útban találunk. Nincs már népviselet; alig látni egy-egy előrehajtott zsacskó alakú veres sipkát még a férfiak fején, az asszonyokén a négyszegletű fatányért; a köznép itt is, mint mindenütt a civilizált világban, az uraságoktól levetett ócska ruhát nyűvi tovább.

Ez az utca végtelenre látszik nyúlni; azt hisszük, hogy velünk jön Nápoly, pedig már régen elhagytuk Porticit is; csakhogy a szomszéd városok, Nápolytól Torre del Greco-ig úgy egymásba vannak nőve, hogy csak a templomaik választják el őket egymástól, s a szorosan sorakozó épületek közül alig tudjuk egy-egy tisztáson meglátni a tengert. Ahol ház nincs, ott meg kertfal van, s végtől-végig az egész utcán találkozunk azzal az egymást keresztező szakadatlan szekérvonattal, melyben öles kerekű laptikák (másforma szekeret itt nem ismernek, csak kétkerekűt; vannak kétkerekű falusi omnibuszok is, s azokra felül tizenkét ember,) urasági landauerek, pajkos corricoló és csattogó bérkocsik üldözik egymást. Most egyszerre félbeszakítja a kocsisort egy közbevegyülő halottas szekér; pompás aranydíszítésű mennyezettel. Vajon kit visznek rajta? Hát valami tíz kéjutazót, aki vígan dalolva jön vissza Pompejiből; némelyik narancsot hámoz, másik a chiantis palackot emelgeti. Hát biz itt az entreprise des pompes funèbres élelmes: üres óráikban a halottas szekereit nem pihenteti a félszerben, hanem omnibusznak használja, s a publikumnak ez nagyon tetszhetik.

(A fényképen Jókai Mór és 50 évvel fiatalabb felesége, Nápolyban a nászútjukon.)

Szólj hozzá!

Címkék: filmszínházirodalom ... és ez nem vicc!

A bejegyzés trackback címe:

https://tothzoltan.blog.hu/api/trackback/id/tr986704179

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása