2012.12.13.
16:08

Írta: Dr. Tóth Zoltán

Tony Blair-ről távozása után öt évvel

734733_4_1_1355411237.jpg_200x280

 

Tony Blair-ről távozása után öt évvel

 

Nemrég egy barátommal cseréltünk véleményt elméleti és politikai kérdésekről, aki nyilván nem azért, mert vitát akart provokálni, úgymond egyik„témának” nevezte Tony Blairt és a blairizmust, mintegy egyik fontos problémának, témának, amiről többek között beszélni lehet és gondolkozni azon tud-e a magyar politika profitálni ebből.

 

Egyáltalában nem azért, mert kötekedni szerettem volna, én úgy láttam, hogy itt érdemben másról és többről van szó.

 

A brit politikában otthonos elemzők arra hívják fel a figyelmet, hogy mindaz, ami az utóbbi időben a szigetországban történik, amit a Labour elért, a „harmadik” út, az új Munkáspárt közvetve és dirrekt módon a Munkáspárt politikájának „terméke”.Vagyis a brit politika máig is megfigyelhető fejleményei a blairi stratégia-váltás nyomát viselik magukon.

 

Britannia megváltozott a blairi fordulat óta.  Nem csupán egy témáról beszélhetünk, hanem egy teljesen új, más politikai mentalitásról. Ennek lényege, hogy a politikát az egész társadalom szolgálatába kell állítani és ehhez persze meg kell találni a megfelelő eszközöket A változások tengelyében az áll, hogy a blairi reformok a politikát, a pártpolitikát, a politikai gondolkodást a politikai mező közepére helyezte Régebben is volt „középút,” egyezkedés, kompromisszumok. Most azonban a politika formálásában a pártokban lévő közép -erőké a döntő szó. Nem mintha a pártokban egyszerűen megváltoztak volna az erőviszonyok, hogy egyiknek, vagy másiknak jobb lenne a kommunikációja, hanem azért, mert a választópolgárok nem a szélsőségeket támogatják, hanem a középerőket. Blair óta Britanniában nem lehet szélsőséges programmal választásokat nyerni.

 

 Maga a konzervatív-liberális koalíció is csak a blairi változások következtében alakulhatott, működhetne, bármilyen furcsa és szokatlan, és –bármennyire is tévedtünk, amikor sokan, így jómagam is, amikor maximum fél évet jósoltunk neki. Mert igaz, ebben a koalícióban érdemi kérdésekben az történik, amit a konzervatívok akarnak, de mégsem teljesen „szabad a gazda”. A koalíció gyakran lóg egy gyenge cérnaszálon, de mindkét párt érdeke, hogy fennmaradjon, hogy legyen egy tory -liberális közép blokk, amely a maga módján, de nem úgy, mintha a koalíció nem létezne, valósítja meg a konzervatív politikát. A tandíj növelése, amit egyébként lehet konzervatív győzelemnek is tekinteni, de a koalíció nélkül nyilván zordabb lett volna.  

 

A toryk béke időben soha nem álltak össze a liberálisokkal, most azonban a Cameron-Clegg, tengely a konzervatív-liberális együtt működés, egyértelműen a blair-féle közép ellensúlyozására jött létre, miközben  maguk is kénytelenek elfogadni a közép logikáját. Ez világosan jelzi, mekkora a blairi út hatása a tory és a liberális politikára. Cameronék érdemben sohasem találnak „fogást” Blairen, vagyis mint utód Cameron eddig egyszer sem vonta kétségbe a Blair féle stratégia jogosságát, de ilyet a liberálisok vezetője sem tett. Tegyük hozzá, három éve a liberálisok még balról próbálták előzni Tony Blairt.

 

A párton belüli konzervatívok egy része is a középre húzódott, mert a politikai érdekek, a koalíció, vagyis a hatalom érdekei ezt megkívánják.

 

Ez persze azt követelte, hogy a toryk engedjenek dogmáikból. Jó példa erre, hogy cameronék feladták hagyományos egészség-politikájukat, az NHS- ellenességüket (az 1948 óta megreformált és az egyenlőség elvére felépített egészségügyi ellátás rendszere NHS-Országos Egészségi Szolgálat) és a hagyományos oktatáspolitikájukat.

 

Hozzá kell azonban tenni, hogy a középre húzódás nem egy egyirányú utca. Éppen az egészség- és az oktatáspolitika fogadtatása az „új Munkáspártban” jelezte már, hogy a középmezőny dominánsá válása megköveteli ennek a társadalmi csoport tagjainak „kiszolgálását” ,is, ami nehézségeket jelentett Blairnak és ez részéről is engedményeket feltételez. Az osztályelvekre épített közoktatáspolitika, és az egyenlőségre épített Labour programok a munkáspártiak szent tehene volt, megvédésük pedig alapkövetelmény. A  reformok azonban kikezdték ezeket az elveket, éppen azért, mert ütköztek a középrétegek igényeivel. A Labourban majdnem kenyértöréshez vezetett a magántőke bevonása a kórházak és iskolák építésébe.

 

Igaz a liberális demokratákat a koalíció megosztotta és nincs kizárva a párton belüli szakadás, de a blairi közép itt azokat erősítheti, akik a Munkáspárttal kötendő szövetség hívei, tehát végső soron egy más tartalmú közép ügyét szolgálják.

 

Jogos lehet tehát a kérdés: milyen az a logika, amely mentén Blair és  Munkáspárt az egész brit politikát egy más irányba orientálta. Hogy lett a Munkáspárt az egész ország pártja, nemzeti párt, amit a szakértők a blairi évtized legnagyobb vívmányának tartanak.

 

Abból célszerű kiindulni, hogy a Munkáspárt, bár többször is nyert választásokat, de praktikusan sosem kormányzott két egymást követő ciklusban, miközben a konzervatívok az utolsó megnyert választások után még hármat nyertek és 18 évig voltak kormányon. Egész munkáspárti nemzedékek nőttek fel úgy, hogy pártjuk ellenzékben volt. Blair érdeme, hogy felismerte: választásokat kell nyerni, de ehhez új párt kell, új programmal. Az is világos volt számára, hogy a régi Munkáspárt már nem képes tudomásul venni, a társadalmi struktúrák változásait, még mindég azt hiszi, hogy a Labour hívei és a munkások többségben vannak, pedig a középrétegek a Munkáspárt szövetségesei ezért egy olyan párt kell, amely képes az utóbbiakat is összefogni, közös politikát és célokat megfogalmazni, a középrétegeket is képviselő pártot összehozni.

 

Blair számára azonban gondot jelentett, hogy az új programot mind a hagyományos Labour szárny, mind a szélesebb közvélemény nehezen  és bizalmatlanul fogadta el hitelesnek. Ugyanis a teljesen megváltozott munkáspárti viszony a piacokhoz, a gazdasághoz a gyakorlatban nem lehetett hiteles, amíg a párt programjában 1918 óta szereplő ún „negyedik cikkely”a köztulajdonról szóló része a Munkáspárt programjának szerepel. Nem mintha a munkáspártiak közül sokan  államosítani akartak volna, a gyakorlatban ez már történelem volt, de bizonyítani kellett hogy ez a párt valóban megváltozott, „új Munkáspárt” lett. A Munkáspárt számára ez a kérdés szimbolikus volt, a 4. cikkely egyfajta jelképe volt a Munkáspárt kötődésének a demokratikus szocializmushoz .

 

1995.ben a Munkáspárt rendkívüli konferenciája 2/3-os többséggel elfogadta az új programot, de ez a probléma továbbra is megosztotta a munkáspártiakat. Nagyon sokan úgy látták, hogy a Munkáspárt feladja eredeti céljait. Valójában azonban ahogy említettük, a Munkáspártnak, ha meg akart maradni országos tényezőnek választásokat kellett nyernie, de a brit társadalmi struktúra megváltozott és olyan célokat kellett kitűzni, amelyek a társadalom többségét szolgálják,„társadalmi koalícióra” volt szükség. A hagyományos osztálypolitika, osztályra szavazás ideje lejárt.  Olyan programmal kellett az 1997-es kampányt megszervezni, amely nyíltan kimondta: együtt szolgálja azokat, akik a hagyományos Munkáspártra szavaznak, azokkal, akik az Új Munkáspártban látnak fantáziát. Blair állította, igenis van közös nevező a  különböző társadalmi csoportok között, van olyan politika, amely nem csak egy osztályé, a Labour céljai nemzetiek, politikája is nemzeti és mozgósíthatja azokat  rétegeket, amelyek, megértik az „új labour” törekvéseit. Ezt látszik bizonyítani, hogy a Munkáspárt ezzel a programmal nagy győzelmet aratott 1997-ben és 2001-ben óriási fölénnyel, majd kevésbé meggyőzően 2003-ban, de valamennyi esetben egy megújított szavazó-bázison. 1997-ben a Blairre szavazók 1/3-addig soha nem szavazott a Munkáspártra.

 

Tony Blairt évtizedét értékelni nem könnyű. Értékelők az első helyre, mint olyan személyiséget állítják, aki közép-mezős politikájával valódi fordulatot idézett elő. Történeti távlatban az a legfontosabb. Más elemzők az első helyre a negatívumokat állítják, vagyis azt, hogy 10 év alatt a Munkáspárt meggyöngült, választásokat vesztett és rosszul szerepel a helyi választásokon. Napjainkban vita van arról, mennyiben a blairi politikát kell folytatni. A nagy többség mindenképen korrekciót követel és felül akarja vizsgálni az „új Labour politikáját, főleg arra hívja fel a figyelmet, hogy Blair többet törődött a társadalmi koalícióval, mint a lakosság többségét alkotó munkásokkal és alkalmazottakkal. A Munkáspártban nincs egység a „harmadik út” hívei és ellenfelei között. Tagadni azonban történelmi nagyságát kevesen merik.  Sokan állítják, hogy Tony Blair elsősorban az iraki politikájának lett az áldozata. Nem csak azért, mert népszerűségét az ásta alá, legalább annyira azért, mert reformjait érdemben már csak a második győzelem után tudta volna elkezdeni, amikor az iraki fejlemények teljesen lekötötték és a pártban pozíciói meggyengültek.

 

Végül is mennyiben lehet beszélni  az Új Munkáspárt végéről?

 

Az elmúlt évek egyértelműen arról szólnak, hogy a blarizmus kitörülhetetlen nyomokat hagyott a brit politikán. Ugyanakkor azt is láttuk, hogy Blair nem teljesítette ígéreteinek egy jelentős hányadát,  reformjainak egy része papíron maradt és nem sikerült érdemben csökkenteni a társadalmi problémákat, a szegénységet.

 

Ezt a kettőséget jól tükrözi Blair utódjának kiválasztása. Két jelölt jöhetett szóba, két testvér David Miliband, Blair híve és, Ed Miliband, aki a”harmadik utat” támogatta ugyan, de csak kemény feltételekkel. Blair kormányában mindketten aktív részt vállaltak. Meglepetésre Ed lett a párt vezére és azóta is ő áll a Labour élén. Ez a kép plasztikusan tükrözi, hogy a párt megoszlik Blair megítélésében, és ez nem javítja pozícióit,  tekintettel a választásokra. Úgy tűnik a párt többségének, benne szavazóinak előbb-utóbb választani kell majd milyen úton halad tovább, de ez már csak részben lesz hatással a blarizmus megítélésére.

 

Nem volna pontos ez utóbbit leegyszeresítve, csak a blairi évekre vonatkoztatni, vagyis megkerülni azokat a problémákat, amelyek napjainkat érintik.

 

 Vita tárgyát képez, hogy vajon a már Blaír után kibontakozott válság feltételei közepedte érvényesek-e a blairi nézetek például az államról? Blair azt állítja napjainban, hogy illuzió azt elvárni az államtól, hogy visszatérhet a pre-blairi keynesianizmushoz. Blair nézetei ma közelebb állnak  cameronékhoz, mint saját pártja válság-kezelő elgondolásaihoz. Ez is része a blairi örökségért folyó munkáspárti vitáknak.

 

Havas Péter

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: választás demokrácia Nagy Britannia Együtt 2014

A bejegyzés trackback címe:

https://tothzoltan.blog.hu/api/trackback/id/tr834963827

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása