A kétpárt-rendszer felé: pártok száma növekszik, a pártokon belüli demokrácia csökken, a parlamenti pártok száma csökken
1990-ben mintegy 100 párttal indult a rendszerváltozás, az első szabad parlamenti választásra 62 párt jelentette be indulását és 26-nak sikerült legalább egy jelöltet állítania. A legtöbb szavazatot és mandátumot az MDF szerezte, azonban csak a harmadik legtöbb szavazatot szerzett párttal, a Kisgazdákkal együtt tudott koalíciós kormányt alakítani. A második helyezett párt, a liberális eszméket valló SZDSZ a legerősebb parlamenti ellenzéki párt, a szocialisták a negyedik helyen, a Fidesz az ötödik helyen, a kereszténydemokraták a hatodik (utolsó) helyen kerültek be a parlamentbe. Öt független jelölt is mandátumot nyert, és 20 párt nem jutott be a parlamentbe.
A kormánypártok erősebb tagja a ciklus félidejében már osztódásnak indult, és a ciklus végére 8 párt jött létre az MDF-ből. A kisebb kormánypárt is osztódni kezdett, majd ellenzékbe szorult.
A rendszerváltozás drámai ereje, a szabadság öröme sok mindent elfedett abból, hogy mi történik a pártokon belül. A választópolgárok kizárólag az állami szervezetekkel kapcsolatos választások demokratizmusában, a szavazatok politikai erejében bíztak, és a közvélemény nem foglalkozott azzal, hogy mi történik a pártok belső működésében. Például senki nem vetette fel azt a kérdést, hogy a pártok hogyan választják ki azokat a pártagokat, akik majd a párt nevében ajánlószelvényeket gyűjtenek jelölti státusz eléréséért. Sőt, az MDF 8 párttá válásának a folyamata, a közvéleményben inkább azt a véleményt erősítette, hogy erős pártelnökre van szükség, aki képes a párton belüli divergáló (széthúzó) erőket egyesíteni. Az „egységben az erő”, a „demokratikus centralizmus” elveinek alkalmazása minden pártban megjelenik, hol kisebb, hol nagyobb erővel.
A párttörvény, amely a pártok működését és a gazdálkodását szabályozta, minden vonatkozásban rendkívül szűkszavú. A működést illetően pusztán annyit követel meg a bírósági bejegyzést kérelmező párttól, hogy „nem törekszik a hatalom erőszakos megszerzésére”, továbbá a képviseletre jogosultat a pártagok választják. (A gazdálkodásával kapcsolatos szabályok a pártok vonatkozásában sokkal enyhébbek, mint egy betéti társaságnak vagy egyéni vállalkozónak!) Ennek a párttörvénynek és a mai napig hiányzó kampányfinanszírozási szabályoknak máig ható rendkívül negatív társadalmi és politikai következményei voltak: fokozatosan kialakul a jelöltajánlási biznisz a pártok között, a fekete pénzek elfogadottá válnak a kampányban, a kampányfinanszírozó cégek a közbeszerzésekből kárpótolhatják magukat.
A szabad parlament első, majd második ciklusában is elfogadott gyakorlattá vált, hogy a frakciófegyelem megtartásáért (egységes szavazás), továbbá a frakcióból való kilépés elleni védekezésül a választási eredmény kihirdetése előtt a párttag képviselőkkel biankó lemondó nyilatkozatot irattak alá a pártvezetők arra az esetre, ha a képviselő szembefordulna saját pártjával. Sőt még olyan eset is napvilágra került, hogy a képviselőnek saját pártja javára kauciót kellett elhelyezni, amely pénzösszeget a párt egyoldalú nyilatkozattal elvonhatta a képviselő „átülése” esetén.
A harmadik parlamenti ciklusra a választási kampányköltségek növekedésével a pártok jelentős része már önmagában a jelölés jogának a megadásáért pénzt kértek a potenciális jelölttől, és a „befizetés”-i kötelezettség előbb a városi, majd a nagyközségi polgármesteri jelöltségekre is kiterjedt. Azt általános gyakorlatnak tekinthetjük a pártok részéről, hogy a jelölteknek maguknak kellett finanszírozni („nem kérdezzük, hogy miből!”) az egyéni kampányköltségeiket. A nagy pártok a jelöltjeik számára tipikusan szolgáltatásokat (média, fénykép, plakát, szórólap, internet, gyűlések logisztikája) biztosítottak csupán.
A negyedik és az ötödik ciklusban szokásossá vált az egyes képviselőjelöltek egzisztenciális és erkölcsi röghöz kötése és az országos listás helyekért folytatott harc kíméletlensége erősödött Győzetek a budapesti lakóhelyi jelöltek a vidéket visszaszorították. Fontos eszközzé vált a mentelmi jog parlamenti megadása vagy megtagadása. A parlamenti pártok közötti háború odáig vezetett, hogy bűnözők, mentelmi jogot igényeltek magunknak a választási kampányban.
A vagyonnyilatkozatok formájával és tartalmával a parlamenti pártok nem foglalkoztak. Midőn az oknyomozó újságírók tucatjával tárták fel az ellentmondásokat, a hivatalosság nem engedi meg a parlamenti ügyrendi bizottságban – legtöbbször kormánypárti és ellenzéki egyetértésben – az ügyek kivizsgálását.
A hatodik ciklus előtti kampányban a rendőrség és az ügyészség válik a kampány legfőbb aktivistájává. A média széles és naponta többszöri nyilvánosságot biztosít a kormánypárti politikusok bilincsben való elhurcolásának. Midőn a nép, a választópolgárok csüggnek a média bilincses hírein, a jövendő parlamenti pártok a sarki kocsmába rendelik potenciális személyeket annak megvizsgálása céljából, hogy alkalmasak lesznek-e a párt képviseletére a parlamentben.
A rendszerváltó két nagy párt (MDF, SZDSZ) a felgyülemlett demokrácia deficit miatt kiesett a pártok versenyéből és a szavazók a „tiszta párt, tiszta politikájáért” kiáltottak és proteszt módon szavaztak.
Az 1990-es rendszerváltó pártok a 2010. évi választások előtt már lemorzsolták magukat. Viszont a szélsőjobboldal és a liberális-szocialista kiábrándult szavazók divergálása új parlamenti pártokat eredményezett.
A 2010. évi országgyűlési választások jelölt-ajánlás előkészítése a konfúzus, átláthatatlan, de a jobboldal által már a választás előtt kormányzott média és rendészeti szervek hozták az eredményt, a szavazatok 53%-val – törvényes úton – megszerezték a parlamenti mandátumok 68%-t.
2013-ban a pártokon belül kevesebb a demokrácia, mint az országban. (Az országban lassan a nulla irányába húz a demokrácia együttható!) Különösen kevés a demokrácia a parlamenti pártokon belül. Az egyik pártban a pártelnök egzisztenciális függőségből zsarolja a saját párttársait, a másik pártban arra játszanak, hogy a tapasztalt politikai vezetőket – a valós tények és okok ismertetése nélkül – „önkéntes visszalépésre” kényszerítsék. A harmadik parlamenti párt versenyt folytat belül, hogy most nyerjenek főosztályvezető-helyettesi megbízatást valamely jelenlegi nemzeti minisztériumban, a másik részük főosztályvezető helyre kuncsorkodik a következő kormányban. A fasiszta jellegű parlamenti pártban egymást árulják be a parlamenti képviselő, hogy melyikük üldözendő az üldözendőbbnél.
Magyarországon a demokrácia megújítása csak akkor lehetséges, ha – elsődlegesen a parlamenti – pártok önmagukon belül megújulnak, és a vezéreket, türannoszokat, titkos császárokat és királyokat saját pártjuk leváltja.
Ha a jelenlegi kormánypártok valamit akarnak tenni az Alaptörvény módosításaival a demokrácia érdekében, akkor „demokrácia követelményt” fogalmaznának meg a pártok alapításával és működési szabályaival szemben.
Ha a jelenlegi ellenzéki pártok valamit akarnak tenni a demokrácia érdekében, akkor elsődlegesen önmagukkal szemben kellene „demokrácia követelményt” megfogalmazni.
Ha nem sikerül a pártoknak demokráciát megvalósítani saját pártjukban, akkor milyen jogon akarnak demokratikus hatalomgyakorlást a parlamentben?
Több demokráciát a pártokba!
