1990-ben alakult ki Magyarország önkormányzati rendszere. A helyi képviseleti és igazgatási szerveket 1990 előtt „tanácsok”-nak nevezték. Alapvető különbség volt az új önkormányzatok javára, hogy minden település politikai képviseletet (polgármestert és képviselőket), továbbá lakossági intézményeket (szolgáltatásokat) helyben kaptak. A régi tanácsok előnyösebbek voltak a lakossági igazgatási (hatósági) feladatok ellátása szempontjából. A tanácstagokat az egypártrendszer/Hazafias Népfront állította, a polgármestereket és az önkormányzati képviselőket a politikai pluralizmus és demokrácia keretében választhattuk meg.
Az 1990. évi rendszerváltó önkormányzati törvénynek az egyik gondolati pillére a román Ceausescu erdélyi „faluromboló” politikájának tagadása volt: minden magyar település kapjon jogi-politikai képviseletet. Magyarországon kettőezer olyan település van, amelynek lakosságszáma nem éri el az kettőezer főt sem, így ez a döntés két évtizedre meghatározta az önkormányzati rendszer működését: politikai szétaprózottság, gazdaságtalan finanszírozhatóság. Az első önkormányzati választás 1990-ben 2 fordulós volt[i]. A pártok a rendszerváltás idején azt hitték, hogy az ország akkori 3200 településén a választások kizárólagos főszereplői lesznek. A gyakorlatban a pártok vezető szerepe a választáson a városokban, a megyeszékhelyeken és a fővárosban vált valóra, mintegy 2900 településen a függetlenek uralták a polgármesteri és képviselői helyeket. Az új önkormányzati rendszerben széleskörű politikai képviselethez magas költségvetési támogatás is járult: gyors ütemben bővültek a lakossági ellátó intézmények (iskola, idősek otthona), bővült a települések infrastrukturális ellátottsága (víz, csatorna, stb.). A helyi közügyek ellátásához mintegy 4000 feladat és hatáskör kapcsolódott, amelynek a költségvetési feltételei is megvoltak.
1994-re a pártok okultak a korábbi tapasztalatokból: az új önkormányzati választási rendszert egyfordulóssá tették[ii], annak érdekében, hogy a pártok megerősödhessenek a függetlenekkel szemben. A függetlenek elleni fellépés fő eszköze a megyei önkormányzat lett, amely szilárd politikai bázist és infrastruktúrát (irodaházak, apparátusok, stb.) adott a pártok kezébe. Az első önkormányzati ciklusban, a városokban a polgármestert a képviselőtestület többsége, 1994-től a lakosság választotta. Ez az új elem a pártok számára növekvő lehetőséget adott a település irányítására. Megkezdődött a független polgármesterek „láncra fűzése” a kormánypártok által. Ennek a politikai eszköze az önkormányzatok állami támogatásának a csökkentése volt. Egyre több és több állami feladatot kellett ingyen vagy olcsón ellátni települési feladatként, melyhez állami anyagi segítséget csak a kormány iránti szimpátia kifejezésével lehetett kapni. 1998-tól a korabeli kormánypártok már begyakorlott módon űzték az önkormányzatok közötti politikai megkülönböztetést. 2002-2010 között folytatódott az önkormányzatok állami támogatásának a csökkenése. Többszöri kormányzati kísérlet történt az önkormányzati rendszer reformjára (kötelező kistérségi rendszer, állami és önkormányzati feladatok szétválasztása, stb.)[iii]. Azonban a törvényjavaslat elfogadásához szükséges kétharmados parlamenti többséget a kormánypártok parlamenti képviselői közül a polgármesterek és ellenzéki pártok – 2004-ben (is) - közösen megakadályozták.
2006-ban az önkormányzati választásokkal[iv] új politikai helyzet állt elő. 1990-2002 között a tavaszi országgyűlési választáson győztes pártkoalíció az őszi önkormányzati választással megerősítette kormányzati pozícióját. 2006. október 1-jén az önkormányzati választáson a korabeli parlamenti ellenzék győzelmet aratott, különösen a megyei önkormányzatok szintjén[v]. Kialakult egyfajta kettős hatalom a magyar államban: a parlamenti többség (2 évig) és Budapest önkormányzata a kormánykoalíció pártjai kezében volt, míg valamennyi megyei önkormányzat és a nagyvárosok többsége a parlamenti ellenzék pártjainak a színét viselte. Folytatódott az ingyenesen ellátandó önkormányzati feladatok szaporítása. Ugyanakkor új elemként jelent meg az ellenzéki párthoz tartozó polgármestereknél a városi önkormányzatok kötvények és (deviza) hitelek általi tömeges eladósítása. A 2006-10 közötti kormányok nem tudtak gátat vetni a felelőtlen önkormányzati eladósodásnak. A világgazdasági válság is akadályozta a kormányt az önkormányzati szféra felügyeletében. A parlamenti ellenzék által birtokolt önkormányzatok „hatalmi-pénzügyi” bázist jelentettek az ellenzéki pártok számára, és a birtokba vett helyi média a szükséges propaganda felületetet is biztosította az ellenzéknek.
A 2010. évi országgyűlési és önkormányzati választással a jelenlegi kormánypárt, a Fidesz, gyakorlatilag ellenzék nélkül maradt. Megszűnt a rendszerváltó MDF és SZDSZ, szétdarabolódott és marginalizálódott az MSZP. Az új politikai szereplők (pl. Jobbik, LMP) nem tudott új ellensúlya lenni az új kormánypártnak. A jogállam leépítése, az államhatalomban a fékek és ellensúlyok rendszerének a felszámolása, a törvényalkotással szembeni minimális társadalmi követelmények (pl. társadalmi vita, felkészülési idő a végrehajtásra, személyre szabott törvények, koherencia) megszűnése azt eredményezte, hogy a jelenlegi kormánypárt az állam minden eszközét felhasználhatja saját, önérdekű társadalmi, politikai és gazdasági céljainak az elérésében. Ebben a folyamatban könnyű préda volt az önkormányzati rendszer gyökeres átalakítása. Könnyű azért volt a kétharmados parlamenti többség birtokában, mert a városok, nagyvárosok önkormányzatai már mind kormánypárti irányítás alatt voltak, így semmilyen ellenállást nem tanúsíthattak. Sőt, a 2006-10 között az önkormányzatok által (devizában) felvett hitelek állami átvállalásával még népszerűségük is nőtt. 2010 után az önkormányzatokat a kormány megszabadította az alap és középfokú tanintézetektől, az egészségügyi feladatok (pl. kórházak) ellátásától, a közüzemi (pl. gáz) szolgáltatások egy részétől. A „járás” intézményének a kialakításával az önkormányzatok elveszítették a lakossági hatósági ügyintézési jogkörüket és az okmányirodák többségét.
2010-14 között az önkormányzatok elveszítették a helyi közügyek feletti uralmat, és gyakorlatilag csak település üzemeltetési jogkörük maradt: temetők fenntartása, utcák nevének megállapítása, egészségügyi alapellátás, járdaépítés. A több mint 4 ezer feladatból 21 db maradt.[vi] Még a településfejlesztési feladatok is állami láncra lettek fűzve azzal, hogy csak egyedi kormányengedéllyel lehetséges az éves költségvetést túllépni valamely nagyobb beruházással vagy uniós pályázatból elnyert fejlesztés megvalósításával. Az önkormányzati köztisztviselői kar döntő többsége egy tollvonással kormányhivatalnok[vii] lett. A közigazgatásban megszűntek a szakmai képesítési előírások és elsődleges alkalmazási feltétellé a politikai megbízhatóság vált. Az önkormányzati rendszerváltás Budapestet is érintette, de kifejezetten pártpolitikai okokból a fővárosi önkormányzat megtarthatott néhány feladatot: ilyen például a hármas metró felújítása, illetőleg a helyi közlekedés szervezése.
A Fidesz 2010. évi önkormányzati választási győzelmeit mesterségesen elősegítette, hogy a 10 ezernél több lakosú településeken már alkalmazták az egyéni választókerületek eltorzítását, a választási földrajzot (Garrymandering[viii]). További tisztességtelen előnyt jelentet az, hogy a 2010 előtt is Fidesz irányítás alatt levő önkormányzatok a helyi választási és szavazatszámláló bizottságokba politikailag elfogult tagokat választottak meg független személyek helyett. Az önkormányzati képviselői helyek száma mintegy 20 %-kal csökkent.
