Az amerikaiak jó része, legalábbis Kaliforniában, tornacipőben járkál. Mivel én legfeljebb tolókocsiban ‘járkálok’, nem egyszer csak papucs van rajtam. S közben eszembe jutott, amikor bakancsban jártam. De a bakancs számomra már csak a történelem része.
Az 1940-es évek elején bátyámmal rendszeresen kirándulni jártunk a pilisi hegyekbe. Télen síeltem. Ezekhez a kirándulásokhoz egy pár jó bakancsom volt.
Amikor 1944 őszén a németeknek átadtak, és azok elvittek kényszermunkásnak, massziv bakancsomat vettem fel és abban jártam, amikor a Wehrmachtnak dolgoztam Lepsényben. Ebben gyalogoltam végig a Dunántúlt, ez volt rajtam a veszprémi börtönben. Ezt a bakancsomat azonban a komáromi nyilas-házban az egyik nyilas elvette, és helyette egy elnyűtt bakancsot kaptam. Ebben indultam útnak 1944 decemberében Dachauba.
Amikor az egy-hetes lezárt-vagon út után megérkeztünk a dachaui koncentrációs táborba, ott először egy zuhanyozóba tereltek be. Ruháinkat még mielőtt bementünk, le kellett vetni és meztelenül várni, míg bekerülünk. Cipőnk azonban a lábunkon maradhatott. Azt már bent a zuhanyozóban kellett levetni és a fal mellé állítani, míg zuhanyozunk. Amikor a zuhanyozás után megkaptuk rabruhánkat, akkor újra felvehettük a cipőinket. Az enyém azonban eltűnt. Mezítláb maradtam a kemény Alpok-alji télben. Így álltam órákat az “Appel-platzon” reggelenként, amikor rabszámainkat ellenőrizték.
Mintegy másfél hónap telhetett így el, amikor egy napon, a tábor 30-as blokkjának udvarán egyszer csak megláttam a bakancsomat egy másik rabon. Kiabálni kezdtem, visszakövetelve a bakancsot. Szerencsémre jött a fogoly szoba-parancsnok és hitelt adott nekem, visszaadva ellopott bakancsomat. Ebben szabadultam fel 1945 májusában. Nem tudom felidézni, mi történt a bakanccsal ezt követően, de az biztos, hogy azóta nem volt bakancs a lábamon. A bakancs számomra már csak a történelem része.
*
Lassanként már magammal is így vagyok. A történelem része lettem.
‘Érdekes időkben éltem’, legalább is az így hangzó kínai átok értelmében. Miután a sors hosszú élettel ajándékozott meg, mindent kipróbálhattam, amit a 20-21. századok nyújtottak: éltem a II. világháború keserves hat éve alatt, másfél évtizedig éltem a közép-kelet európai fasizmusban és négy évtizeden át ugyanezen térség államszocializmusában. Ímmár harmad-évszázada élek amerikai demokráciában. Figyelhettem politikai pojácák ágálását, bárdossylászlókat, szálasiferenceket, groszkárolyokat, orbánviktorokat és donaldtrumpokat. Lehangol a történelem.
A háború utáni években azonban reményt keltően felerősödött egy biztató törekvés, az Európai Egyesült Államok gondolata. Ez távolról sem új elgondolás. Már 1310-ben az olasz költő, Dante Alighieri “A Monarchia”című munkájában egy “békés Európai Unióról” beszélt. Ha úgy tetszik, őt tekinthetjük az európai federalisták egyik első képviselőjének. A huszita cseh király, Podjebrád György 1464-ben a keresztény európai országok uniójának létrehozását javasolta a török elleni küzdelemben. 1831-ben a lengyel Wojciech Jastrzębowski egyetlen unióba egyesült, belső határok nélküli, egységes jogi rendszert létehozó Európáról beszélt “A nemzetek közötti tartós béke” című írásában. 1849-ben, a Párizsban megrendezett Nemzetközi Béke-Kongresszuson Victor Hugo híres beszédében jövendölte: “Eljön a nap, amikor a kontinens minden országa testvériségben él majd. Eljön a nap, amikor az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Egyesült Államok kezet nyújtanak egymásnak”.
1946-os zürichi beszédében Winston Churchill sürgette az európaiakat, hogy forduljanak el a múlt szörnyűségeitől, tekintsenek a jövőbe. Azt javasolta, hogy együttesen "hozzunk létre egyfajta Európai Egyesült Államokat". Ezek a korai gondolatok és mozgalmak alapozták meg a háború után hamarosan megindult európai integrációs folyamatot.
Az integráció útja nem könnyű, a nacionalista ellentábor erős. Európa integrációs útja tele van buktatókkal és akadályokkal. De elindult a folyamat és az időröl-időre fellépő válságok, egy hódítani törekvő Putyin, s egy Európa-ellenes Trump, egy kint-is-bent-is egyszerre egeret fogni akaró Orbán, bakancsos lábaikkal beletaposnak, eltiporni akarják ezt a folyamatot, de végülis akaratuk ellenére hosszabb távon, saját szándékaikkal ellentétes reakciót váltva ki, előrelendítik a fejlődést.
