Kultúrharc
„Csak asszony ne volna a világon”. Kincs István könyvének kissé meglepő ez a címe, főleg, mert a címlapon egy fiatal pap sétál a templom előtti főtéren, hátterében egy Szűz Mária szoborral. Mit gondoljunk egy papról, aki ezt mondja?
A szerző 1899-ben írta ezt a veretes mondatot, amelynek az értelmén azonban el kell gondolkodnunk. A szerző maga is pap, aki a család és az anyaság védelmére eleve hivatott. Az asszony szó a magyar nyelvben férjezett és gyermekes nőt jelent. Ezek szerint valaki lehet nő, de nem lehet asszony a világon? Lehetne ez valami szerzői tollhiba vagy az ördög kijelentése Faust szájából?! Biztosan nem lehet tollhiba, mert az elbeszélés-gyűjtemény zárótételében ezt a mondatot legalább tízszer elolvashatjuk. Ha tartalmilag vizsgálódunk, akkor mit jelenthet, hogy „asszony ne volna a világon”? A férfiak önmegtermékenyítési képességét? Vagy végső elkeseredést az Isten teremtette világ rossz felépítése miatt?
A kötet minden elbeszélésben a férfiak boldogtalanságának, sikertelenségének az okai az asszonyok. Veszekedősek, lusták, csalárdok, megkeserítik az ember (a férfi) életét.
Ráleltünk tehát a szerző mondanivalójának – a címbe is foglalt – lényegére.
Azonban rejtett mondanivalókat is kifejthetünk a szövegből. A szegény emberek gyerekeinek a tanításának/tanulásának a feleslegessége a korabeli iskolareform (Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter tevékenysége) ellen íródott. Történelmi példát kaphatunk abból, hogy a derék falusi „tanító bácsi” milyen népszerű a parasztok körében, mert a gyerekek iskolába járás címén a földeken dolgozhatnak és nem kell gyötrődniük az iskolapadban.
A történelmi remiszcenciák (emlékek) is jellemzik az egyes írásokat. A szerző visszahelyezi a korának egyes eseményeit a régmúltba: a Thököly-Rákóczi szabadságharc idejébe és onnét keres szellemi támogatást a dicsőséges csaták emlékeiből.
Érdemes egy kicsit foglalkozni az írói nyelvezettel is. Az egyes elbeszélések a nyelvújítás (XVIII. sz. vége – XIX. sz. közepe) „régies” magyar nyelvén íródtak. Az elbeszélő azonban maga is gyárt régies szavakat, szófordulatokat, sőt mondatokat, hogy a ősi nemesi-paraszti világ hangulatát bevihesse a történésbe. A kor kialakuló keresztény-kurzus stílusához finoman igazodva egy-egy mondattal szalon zsidózást és áldozathibáztató cigányozást is magára veszi. Kifejezetten kárhoztatja azokat, akik a XIX. sz. végén „modern novellisták” nyelvét használják és terjesztik.
A szerző elbeszéléseit 1949-ben indexre tették, ami a korszak nyelvén a betiltást jelentette. A hivatkozást az író Trianon-revizionista politikája és ilyen betiltott szervezetekben való tevékenysége jelentette. Valószínűleg kár volt ilyen nagy büntetést kiróni, mert Kincs Istvánt és műveit a történelmi feledés is eltemette.
A könyvet 2025-ben kiadta a Táncház Alapítvány. Az újbóli megjelenést a Nemzeti Együttműködési Alap, a Miniszterelnökség és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatta. A kötet szerkesztője Grozdits Károly kultúrharcos.





