2012.11.10.
15:52

Írta: Dr. Tóth Zoltán

A nagymamám kenyere

img_4330_640x480_2_300x225_1352559223.jpg_300x225

 A Viharsarokban éltek az apai nagyszüleim és nagyon szerettem nyaralni menni hozzájuk. Ridegvárosnak hívták a falunak azt a részét, ahol a kis házikójuk állt. A Ridegváros megnevezés az interneten fellelhető (megtudjuk, hogy itt lakóknak mikor kell a kutyájukat eboltásra vinni az állatorvoshoz), de az elnevezés okát még nem tudtam meg senkitől. Különös, hogy egy falurészt városnak hívtak, de nincs talán mindenre magyarázat (?).

A nagymamám hetente egyszer sütött kenyeret, mégpedig kettőt. Egynek a súlya, olyan 3-4 kg volt és ezt ettük minden nap az újig a nagyszüleimmel és az utcabeli gyerekekkel. Az nap, amikor kisült a kenyér, még a régit kellett enni, mert „a forró kenyér elcsapja a hasadat” – állította a nagymamám. De a kárpótlás aznapra nem maradt el. A kenyértészta kisebb darabjából lángost sütött a nagymamám, ami szintén nagyon finom csemege volt. Amikor kész volt a lángos, odaszólt a nagymamám nekem: „Szaladj csak és mondd meg az utcagyerekeknek, hogy ehetnek lángost!”. Nos, az utcagyerekek nem utcagyerekek voltak (mint Pesten), hanem az utcában lakó gyerekek: komák, keresztszülők. rokonok, szomszédok – velem közel egykorú – gyerekei. Midőn ezt mondta a nagyim, úgy tett, mint aki nem látja, hogy az utcagyerekek már egy órája lesben állnak a kerítés mögött , és várják az értesítést, hogy „Kész a lángos!”. Ordítás közepette rontottak be az udvarra, ahol a kemence, egy óriási eperfa és egy tyúk- és disznóól állt, benne a karácsonyt már meg nem érő kocával.

A megsült kenyeret másnap reggel, mindig vasárnap vágta fel a nagyapám, miután kis keresztet rajzolt a késsel a kenyér hátoldalára. Tette ezt minden vasárnap, bár következetesen nem járt a templomba, és nagyon rossz véleménye volt a mindenkori papról. „Egyszer láttam közelről a papot, a keresztelőn, másodjára már csak mögöttem jöhet!”. És valóban csak a temetésére jöhetett el a pap. Istenhívő ember volt a nagyapám, de nem bírta az egyházat. Viszont nagymamámnak, szépen felöltözve, minden vasárnap templomba kellett mennie, hogy, „Meg ne szólják a házunk elejit!”.

A kenyér a hét minden napján friss és puha volt. Mindenhez kenyeret ettünk: a leveshez, a főzelékhez,  a ritka húshoz, a gyümölcshöz, sőt a görögdinnyéhez is. A dinnyeevés könösen fontos esemény, szinte szertartás volt. A nagyapám a holt Körös partján levő Sócó zugból, a saját kis földjéről hozta a görögdinnyét. A dinnyékre számok voltak karcolva és sóspuskás mezőőr vigyázta a rendet. Nem hiányozhatott egy számozott dinnye sem. (Mindig hagyott nagyapám számozatlan dinnyét is: „Nyomtató lónak nem kötjük be a száját!”. Erre a mondásra sokáig értetlenül bámultam, mert nem tudtam elképzelni, hogy egy ló dinnyét egyen.)

Nos, megérkezett a Sócó zugból a dinnye, nagyapám egy felet kapott, mi a felet megfeleztünk a nagymamámmal. Kanállal kellett a dinnye piros belét megenni és a magokat sem köpködtük ki: a dinnyemagok kiszedése, az olyan városi-úri szokás. És a dinnyéhez egy nagy karéj kenyér felét is megettem. Manapság látva a piaci dinnyéket, mi legalább 10 kilósakat ettünk meg, bár soha senki nem mérlegelte a dinnyét, viszont rendszeresen locsolni kellett, ami nem volt nagy örömömre. A Sócó zugi termelésnek a dinnye volt a luxusa. Egyebként kizárólag kukoricát (a kocának) és szilvát (lekvárnak és pálinkának) termeltek a kis földön saját kezükkel. A kenyérhez szükséges búzát a TSz-től (gyengébbek kedvéért mezőgazdasági termelőszövetkezet) kapták, azért a földért cserébe, amelyet az 1945-ös földosztáson kapott a nagyapám és 1950-ben belépett vele a TSz-be. De mivel kevés volt munka, így az Üllői úti (első) lakótelep építésén dolgozott, mint kubikus, majd előlépett brigádvezetővé.

A kenyérnek valót tehát megtermelték, ahogy a húshoz szükséges takarmányt is, és az unokák luxus dinnyét is ehettek.

A kenyérre tejfölt kizárólag én és az öcsém tehettünk. A többiek „csak” kristálycukrot kaptak a kenyérre, és mivel otthon nekik erre sem jutott, így érthető, ha ezt a hátrányos megkülönböztetést örömmel elfogadták. Tejfölt egyébként a Nagyszüleim soha nem ettek, ahogy tojást sem: „Kell a piacra!” mondta a nagymamám, és vastagon kente a tejfölt a kenyeremre, de tojást csak édesnyám kapott Erzsébet napra, 30 darabot a névnapjára. „A menyem süssön valamit belőle Pesten!” – mondással küldte a pakkot.

A kenyértészta mindik szombaton reggel készült. A nagyapámnak volt csak joga a hideg kamra faláról leakasztani a „dagasztó teknőt”, amely vékonyan liszttel meghintve arra várt, hogy a hetente egyszer használatba vegyék. Ezt a teknőt soha nem mosták el vizzel. Mégis mindig tiszta volt, mert addig dagasztotta benne a nagymamám a tésztát, amíg kristálytiszta lett a teknő, és csupán kevés liszttel meghintve –dezinficiálva - várta az újabb alkalmazást. (Ennyit a mai tisztaságmániás tv reklámból élő cégekről, amelyek súlyos pénzeket költetnek velünk – saját hasznukra.)

A kovász a kenyér kiinduló anyaga. A nagymamám az előző sütés tésztájából mindig eltett egy maroknyit, mert az lett a kovász a következő sütéshez. A kovásznak szánt tésztához egy kis nyers tejet és maroknyi cukrot tett hozzá, és várta, hogy „felfusson”. A szakajtó liszthez öntötte a kovászt és elmorzsolgatta a két kezével. Nem viselt gumikesztyűt, nem öntött fertőtlenítőt a kezére, mert a sok dagasztás, majd a sütés minden baktériumot és fertőző anyagot elpusztított!

A kenyérdagasztásban – az év 2 hónapjában – nekem nagyon fontos szerepem volt: én adagoltam nagyon lassan a langyos vizet a tésztához. Soha nem tévesztettem el, hogy mikor kell önteni egy picit, mert a nagymamám az égszínkék szemével rám nézett, kicsit biccentett és ha sok volt a víz, akkor a kezével behintette új liszttel- hogy ne legyen túl lágy a tészta. Dagasztani – már a szóban is benne van a kemény munka. Kb. 2 órán keresztül dagasztotta a tésztát, kevés pihenőkkel. Majd következett a „pihentetés”. Hogy ez mennyi ideig tartott, azt én már nem tudom, mert szerepem véget ért, és mehettem a Körösre fürödni. Mire hazaértem, a kemencében már kisült a két kenyér, és szaladhattam az utcagyerekekhez: Kész a lángos!

Ma kenyeret enni a főbűnök közé számít a diétetikusok szerint. Pedig a kenyér finom és olcsó. A szegény emberek száma nem csökkent, sőt lényegesen növekedett hazánkban. 2012-ben a Magyarországon élők többsége (6 millió ember)nem engedheti meg, hogy ne egyen kenyeret. A diétetikusok azt hirdetik: ne egyél kenyeret, egyél korpát, mert az egészséges. A nagymamáméknál akkor adtak a korpát a disznónak, ha nekik már nem volt mit enniük. Kétségkívül, manapság az emberek többsége nem végez olyan fizikai munkát, amely a tartalmas, kalóriadús ételeket és mindenhez kenyeret igényelne. DE, a szokások nagyon lassan változnak – édesapám ma is kenyeret eszik a leveshez 84 évesen. Én már erről leszoktam.

ÉS ebben az ellentmondásos helyzetben robbant be NAGYMAMÁM KENYERE újra az üzletekbe. Pontosabban a a Lipóti kenyér üzlete a budaörsi Auchanban. Ott láttam a polcon azt a kenyeret, amelyet gyerekkoromban nagyon szerettem. Nagyon szerettem, mert finom volt, és mert mindenki ezt ette, mert szegény volt. A szegénység és a boldogtalanság nem szinonímák! Boldog gyerekkorom volt akkor is, ha a mai magyar politika és egyes gazdasági vállalkozások azt bizonygatják nekem, hogy boldogtalan voltam és egészségtelen dolgokat ettem.

Ezúton is üzenem ezeknek, hogy boldog gyermekkorom volt és szerettem a nagymamám kenyerét!

Ha Önök is úgy gondolják, hogy néha érdemes ilyen kenyeret enni, menjenek a budaörsi Auchanba, a Lipóti kenyérüzletbe, és vegyenek egy 3 kilós házikenyeret! Én minden ünnepre ezt veszem. Köszönöm, hogy segítenek visszagondolni a nagyszüleimre, mert ők adták nekünk az életet!

 

 

 

 

 

 

2 komment

Címkék: szakácskönyv életrajz 2014 Magyarország fogyasztó védd magad!

A bejegyzés trackback címe:

https://tothzoltan.blog.hu/api/trackback/id/tr134900613

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

böbe53 2012.11.10. 17:53:43

Kedves Zoltán.Én most is érzem az endrődi kenyér illatát. Nagyon szépen leírta, bizony így éltünk mi ott gyerekek, nagyon boldogan, és vidáman. A friss kenyér kacsa zsírral, szilvával és bizony kristálycukorral megszórva volt az igazi csemege.
Örülök, hogy olvashattam, az igazi nyár érzése , emléke soha nem múlik el.
Kívánok sok sikert a mai életéhez.

Dr. Tóth Zoltán 2012.11.10. 21:12:25

@böbe53: Kedves Böbe53! Köszönöm a kedves szavakat, én 52-es vagyok. Azt mondják, ahogy az ember egyre idősebb lesz, egyre könnyebben emlékszik vissza a régi időkre. Nekem ezzel szerencsém van, jó gyerekkori emlékeim vannak. Hiába kényszítenek egyes politikusok, hogy érezzem rosszul magam, ezt sem a múltra, sem a jelenre nem tudják rámkényszeríteni. De az unokáim jövője miatt aggódom. A jókívánságot ugyanazzal viszonzom!
süti beállítások módosítása