A szavazatok erejével ...

 Kedveseim!

Ma este a vietnami tömegközlekedésről szeretnék mesélni nektek. Meg a jegesmedvékről, hacsak ki nem futok fél órából. A terepet ismerők máris zúgolódhatnak, Vietnamban nincs is tömegközlekedés, a nincsről mesélni se van mit. No de: ahol tömeg van, tízmillió ember egy nagyvárosban, ott közlekedni is kell, nem igaz? Ha pedig nincs pénz se metróra, se villamosra, vagy buszokra – márpedig nincsen nekik - akkor marad a motorbicikli. Korábban a bringa.

Amúgy pedig – ezt önvédelemből villantom elétek - az elbeszélő én mindig magából szíveskedik kiindulni, így kalandozik a fikció erdejében, így van ez Cervantes óta, csak, hogy hozzám illő szerénységgel jelöljem ki a mesemondó gondolat-szabadságának határait. De, hogy a tárgyra térjek, mint ilyen lidérces messziből jött fenség, figyelem a közlekedést mondjuk Hanoiban, és, vigyázó tekintetemet, na, na, mire vetem, hát persze, hogy a hazámra, mintha államférfi, mondanám pökhendin. Ezek a milliónyi robogók ugyanis látszólag szabálytalanul nyüzsögnek, négymillió motorbicikli egymás hegyén-hátán, egész családok ülnek egyetlen robogón, közben sms - eznek, telefonálnak, milliméterekre vannak egymástól, mégse ütik el a másikat, és azon az úton mindent lehet, visszafordulni, jobbra-balra kanyarodni, és hagyják, türelmesek, persze, dudálnak folyton, de nem idegességükben, hanem, hogy a másik figyeljen, mert ők jönnek, és ki fogják kerülni, és akkor a másik figyel, miközben – mondom – sms - ezik, szoptat, vagy éppen egy hűtőszekrényt fuvaroz.

Hogy hol itt a furfang? Mi szül itt rendet?– ezt kérdezem magamtól. Hogy ők miért, és mi miért nem? Miért elképzelhetetlen itthon ez a türelmes szenvedés, ez a káosz, aminek mégis minden pillanata egyszerre mutatja a benne élők méltóságát, a többiek szándékának megértését és elfogadását?

Konfuciusz jövőre lenne 2568 éves. Vietnam első egyetemét 1070 – ben, tehát kb. 1500 évvel később!  az ő tanítására alapították.  Ma úgy hívják, hogy az Irodalom Temploma, beszarnék a gyönyörtől, ha nálunk lehetne egy ilyen templom. Mi még nyereg alatt puhítottuk a nőket, munkaidőben tűzzel-vassal irtottuk a pogánynak nevezett hagyományőrzőket, amikor ők erre a már akkor másfél évezredes, Kínából indult tudásra egyetemet alapítottak. Az Irodalom Templomának kertjében virágból kirakott szimbólumok őrzik Konfuciusz tanításának alaptételeit. (Kocsis Andris majd jól megfedd, hisz’ nem is alaptételek, hanem a vizsgaköteles tantárgyak ezek, ja, és kezdetben csak a királyok, hercegek lehettek a tanítványok.) Tantárgyaik valának pedig: bölcsesség, az önművelés, önnevelés, az egymás iránti tisztelet, az emberségesség, méltányosság, példamutatás, igazságosság, vagy az empátia. Konfuciusz ma új virágkorát éli. Tanítása még mindig, vagy egyre mélyebben ott van a ma élők vérében, nem is tudás ez, már több annál, etika talán, erkölcsnél minden esetre mélyebb, immanens valami. Ott az ember embernek embere. Lehet képzelni. Vagy itt van ez a Lao Ce. Meg az ő Tao-ja. Lao Ce és Konfuciusz cimbik voltak, mintha az Ágh Attila, meg a Bayer Jóska. Lao Ce volt az idősebb, éppen 10 évvel. Ő sem tanított mást, inkább úgy mondanám, építkeztek egymásból. A tao a világ ősoka, ősprincípiuma, belőle keletkezett minden létező élő és élettelen. A taoisták úgy tartják, hogy nem kell ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket szépen fokozatosan hozzá kell igazítani, s harmóniában kell élni vele azért, hogy az életünk erőfeszítésektől és erőszaktól mentessé, építő folyamattá váljon. A taoista bölcs olyan valaki, aki „úszik a tao áramlásában”. Mintha ez a városi nyüzsgés maga lenne a Tao. Ide kívánkozik még egy szó, az, hogy ez egy „organikus” világ. Ebben nem rongy pulyák, akik a tegnaphoz húznak. Hogy mi a tegnap, azt én mondom meg, lásd fenn… Édes hazám! Kondratyev elvtárs ekéje bizony, mélyebb nyomokat hagyott a Kárpát-medence táján élők gyökereiben, mint más effajta termékekben, hidd el, ó nyájas, - szipogtam a szmogos bűztől fuldokolva a jó Hovanyecz Lacitól tanultakat - amikor a riksa épp megállt a szállodánk előtt.

A közelben láttam egy fát. (Ez bónusz-mese, de látom, még figyeltek, jó közönség, megérdemlitek). Egy sziklafal legszélén nőtt, föld fönn alig, illetve sehol, vagyis dehogy, volt valamennyi föld, de úgy 40 méterrel lejjebb. És a fa gyökerei átmásztak ezen a sziklafalon, behálózták, átölelték, végül csak elérték a táptalajt, és úgy. Édes hazám! – dörmögtem, vajon milyen fa nő a mi százszor szétszaggatott gyökereink maradványaiból?  Lassan újra a nyereg alá érnek és tapogatják, elég puha-e már a nő… Mára mintha ennyit értenénk csak meg az ősi tudásból, a kereszténység előttiből. Minden rosszban van valami nagyon rossz, és mi mintha csak ezeket a nagyon rosszakat őriztük volna meg mindenből évezredek alatt. Mi ebben vagyunk jók, tűzzel-vassal irtásban, mindent és mindenkit, ami, vagy aki más, mint mi vagyunk. We are all different – ahogy a költő mondja – így aztán egymást, magunkat is kéjjel pusztítjuk. Lehet, hogy ez az egész kereszténység is ezért lötyög rajtunk, mint tehénen a gatya? A jó fene tudja… (Amúgy hagyjam ezt abba a szeretet ünnepének alkonyán – súgja valamelyik énem, na, jó, abbahagyom.) Az idegenvezető amúgy is már lökdösött tovább egy közeli Buddha-szentély felé. (Ne féljetek, sem Buddháról, sem a zen-buddhizmusról nem szólok egy kumma mukkot sem, mert nem értek hozzájuk, Ti meg igen. Különben ezek is mind nagyon régi dolgok, és még ma is élnek, ha meg nem haltak.)

Hanem, a nőről eszembe jutott a jegesmedve. Találkoztam egy norvég állatorvos-jelölttel is. Jó nő, de most nem ez a lényeg. Nézi, ahogy a jegesmedvék alól elolvad a jég, falatnyi jégpacnik után napokig úsznak a jegesmedvék, végül, ha akkor sem találnak jégtáblát, márpedig, kimerülten belefulladnak a tengerbe. Tömegesen. És ők, állatorvosok nem tehetnek semmit, tiltja a törvény, hogy beavatkozzanak a természet rendjébe. (Hogy rendje-e a természetnek a jéghegyolvadás, ezt most ne feszegessük. Már látom, ebben a mesében minden messziről indul és messzire vezet…)

Szóval, drága barátaim, úgy is, mint kedves jó öreg, tegnaphoz húzó, rongy medvéim! Kapaszkodjunk abba, és addig, amibe és ameddig még tudunk. Talán egymásba – leginkább.

Így valahogy.

Boldog ünnepeket kívánok!