A terrorelhárító „főnök” gügyének tekinti az embereket.
Jól ismerjük a jelenlegi terrorelhárító „főnök” által megjelenített figurát a filmekből és regényekből, amelyeket (mi) olvastunk: nagydarab, faragott arcú, agresszív fellépésű, mindenkit letaglózó stílusú, ámde lassú észjárású mellékszereplő, aki személyesen testesíti meg az állami erőszakot.
Hitét a főnökéből meríti. A parancsnok számít, mindenki más bűnöző vagy azon az úton jár, hogy az legyen. Ugyanakkor egy kicsit hasonlít más emberekhez: tud beszélni, valószínűleg hallja, amit mások mondanak, öltöny van rajta (a tv szereplésre tekintettel) és nem hordja a sísapkát. Látszólag civil megjelenésű, de árasztja magából a korábbi Muszkli Miska vagy a jelenlegi Pókember (stb.) habitusát.
Láthatólag nem a szavak embere, de a kérdéseket feltevő, gondolkodó kérdezőnek mindent azonnal és határozottan képes megválaszolni. Minden olyan kérdésre, amely az általa vezetett intézmény jogalapjára és költségvetésére vonatkozik, csupán annyit tud válaszolni: az általa elfogadott Főnökök (kijelölt miniszter, kijelölt bíró, kijelölt ügyész), minden intézkedését előre jóváhagyják. Az egyáltalán nem zavarja, hogy most keresgélik a politikusok az intézmény működésével kapcsolatos jogi felhatalmazások törvénybe öntésének a formáját. „Eddig is megtaláltuk a törvényes formákat a működéshez!” – mondja az agyilag is kigyúrt versenyző. Majd a politikusokra hivatkozik ismét: találják meg a törvényi felhatalmazásokat, mert ő a gyakorlat embere.
Nem tudja azt, hogy mi az a „magánhadsereg”. Nem csodálkozhatunk ezen a kijelentésén, mert a jogállamról soha nem hallott a parancsnokától. „Csak nem azt jelenti, hogy magánháborút folytatunk?!” Na lám, a „főnök”okosodik az interjú közben, ha lassan is.
„Mi rendőrtisztek vagyunk!” Na, ez látszik a legkevésbé a hosszasan nyilatkozó „főnökön”. A tiszthez méltó magatartása alapvetően megkérdőjelezhető, mert egy tiszt mindig nagyon közel áll az értelmiségi státuszhoz. A távolállás példái: nem tud köszönni; a kérdésre határozott, de értelmetlen választ ad és gügyének tekinti a kérdezőt; midőn állítása szerint nem politikusnak tekinti magát, politikusi kijelentéseket tesz (pl. „..minket a kiemelt partnernek tekintenek külföldön…”)
A rendőrök helyett is fel vagyok háborodva azon, hogy ez a „főnök” a vátesz, aki mindent tud a terrorelhárításról, de nem tud arról, hogy mi a magánhadsereg, amelynek szerepét betölti.
A faragott arcú Muszkli Miskát (alias Pókembert) tájékoztatom arról, hogy a nagyon sok olyan rendőrtiszt dolgozott az elmúlt évtizedekben a magyar rendőrségen, akik soha nem voltak magánhadsereg alapítók, de mindig tudták azt, hogy mi a jogállam.
Az olyan rendőrtisztek, akik egyes politikusok végrehajtó embereivé váltak, azok a magyar rendőrség szégyenei. Az a „rendőr”, aki egy politikus köpenyébe bújva túllép a jogállamon, nem tarthat semmilyen igényt a közösség megbecsülésére. Az ilyen „rendőr” a sorsa jogosan osztja a bukott politikusét.
A politika ellen a közszolgálatban nincs orvosság, ha a hatalmon levő politikusok nem demokratikus államot építenek. Ebben az esetben erről van szó. Könnyű rácsatlakozni a hívó szóra, könnyű talpig fegyverben, a magas jövedelmet, a nagy sarzsit és szolgálati autót élvezni a titkosság bástyái mögül.
Hol vannak az eredmények, amelyekre hivatkozik 150-160 esetben?! Azt mondja a „főnök”, hogy ezek az esetek titkosak. Ugyanakkor nincs szó az elkövetett hibákról. És a nyilvánosságra került hibák miatt sincs bocsánatkérés.
Az ilyen terrorelhárítóknak a büntetésük az a társadalmi szegregáltság, amelyben élnek. Utóbb, még a köpönyeget nyújtó politikusok sem hálásak nekik.
Majd később kaszkadőrök lehetnek krimikben, terror és horror filmekben. Majd visszasírják kaszkadőrként a „nagy időket”. A demokratikus közösség karanténba küldi majd őket, hogy ne zavarják az életünket.