Magyarország gazdasági tevékenysége nem tudja saját erőből eltartani Magyarország lakosságát – az általuk elvárt szinten. Munka és közteherviselés kellene. Ehelyett mindenki állami támogatást kér. A magyar állam 100 éve külföldi hitelekből finanszírozza a lakosság előrehozott fogyasztását, amelyért utóbb súlyos árat fizet háború vagy gazdasági válság keretében. A háborúk reményeink szerint Európában megszűntek, de a gazdasági válságok rendszeresek.
Ellentétben a marxizmus klasszikusaival: az állam mindig volt, van és lesz. Az emberiséggel egyidős az állam, még ha annak megjelenési formái különbözőek is az emberiség történelmében. Az emberi egyéni és közösségi létfenntartás fizikai és kulturális javait megtermelni, azt az egyének, csoportok és a társadalom egésze között elosztani, mindig az embernek való megmaradás alapkövetelménye volt, mely nélkül a pusztulás várna az emberiségre. A termelés és elosztás rendszerének a neve: állam. Az állam szerveződésének csupán formai jellemzője a méret (hány ember tartozik egy államhoz), a földrajzi elhelyezkedés (európai, afrikai, stb.) a közhatalom gyakorlás formája (demokrácia, diktatúra), vallási vagy szekularizált jellege. A szubsztancia, a lényeg ugyanaz. Az ember és az emberiség lényegi jellemzője a létfeltételek mennyiségileg egyre több és egyre magasabb szintű kielégítése.
Az emberiség összlétszáma megállíthatatlanul növekszik mindjárt 7 milliárd. Ez akkor is tény, ha Európa és ezen belül Magyarország népességszáma csökken. Egyre több termékre van szükség, amely fizikai reprodukciót biztosítja. Minden olyan eszme, nézet vagy politika, amely az emberiség összlétszámát korlátozni akarja, bármely racionális indoklással, az genocídiumnak, emberiség elleni bűntettnek számít.
Az emberiség egyre magasabb szinten kívánja a szükségleteit kielégíteni. Ebből a szempontból mindegy, hogy szegény vagy gazdag emberről van szó. Egyetlen olyan állam sincs a Földön, amely korlátozni akarná a napról-napra jobban élés igényét. (Ha volt ilyen állam, akkor az már történelem szemétdombjára került). Sőt, minden állami- és pártpolitika lényege ezt a mennyiségi és minőségi növekedési igényt kielégíteni.
Az emberek és az államok minden vonatkozásban egyenlőtlenek, így fizikai és közösségi szükségletek kielégítésében is. Az egyén szintjén a szegény, középosztálybeli és gazdag emberek közötti – köznyelvileg kifejező, de szociológiailag pontatlanul meghatározott – lényegi különbségek vannak. Ezek a különbségek egy-egy ember életében csak kivételesen megváltoztathatóak. Az államok között ugyanilyen különbségek vannak, amelyek csak történelmi távlatokban változtathatóak meg (lásd: nagy ugrások politikái).
A szegények reménye az állam
A szegény emberek – akik általában nem járulnak hozzá állami adójukkal a közösségi fogyasztáshoz – életfeltételeik megtartását, esetleg növekedését az államtól várják. Munkanélküli segély, ingyenes oktatás, egészségügyi ellátás, stb. formájában. Emberjogi alapon ezek az igények elutasíthatatlanok, amelyet az alkotmánybírósági döntések, továbbá a pártok választási kampányai rendszeresen megerősítenek. Ugyanakkor ezen állami szolgáltatások politikai vitájában helye van annak, hogy az állami támogatáshoz milyen személyes aktivitás kapcsolódjon. „Munkáért segélyt!”, „Aki nem dolgozik ne is egyék!”, „A szociális segély alkotmányos alapjog, amely semmilyen feltételhez nem köthető” fogalmazódnak meg a szélsőséges politikai felkiáltások. Természetesen vannak az egyénnek is döntési lehetőségei, amely a szegénységből való kiszakadás irányába mutat, de tény ezen döntési lehetőségek társadalmi korlátozottsága: lakóhely, képzettség, nemzetiségi hovatartozás, életkor, nem, stb. A szegények általában nem munkátlanok! Mert rendszeresen „alkalmi munkát” végeznek: takarítók, idénymunkások, stb., akik a foglalkoztató szegénysége (kapzsisága) miatt nincsenek munkaviszonyban, továbbá az állam adópolitikája kényszeríti őket a fekete gazdaságba. Azonban a szegénységnek nagyon fontos oka az, hogy a középosztály és a gazdagok felemelkedésének egyik anyagi forrása a szegények munkájának a kihasználása: a tanárnő takarítónőt tart, a nagyvállalkozó tömegesen foglalkoztat bevándorlókat és etnikai kisebbséghez tartozókat, de közterhet nem fizet egyik sem. A középosztály és a gazdagok a médiában azt terjesztik, hogy a szegények „munkátlanok”! A politikai alakításában a szegények tárgyak, mert a politikai alanyok a középosztály és a gazdagok. A szegény arra a pártra szavaz, amely párt a kitörést az állami támogatással ígéri, mert a szegény tudja, hogy nem várhat semmit a munkájának kihasználásából élőktől. Az állam általában elfogadja ezeket a kiskapukat a középosztály és a gazdagok javára. Hiszen ők alakítják a politikát.
Minden, ami ez egyes emberek közötti egyenlőtlenség oka, melynek skáláján a szegénység képződik és öröklődik, oka annak, hogy az egyén miképp vehet részt saját „szegény” társadalmi státuszának a megváltoztatásában. Egy élet munkája kell ahhoz, hogy a szegénységből valaki felküzdje magát és családját a középosztályba. És minden szegény, minden életszakaszban igényli az állami támogatást. Joggal vagy jog nélkül. De reméli. És ennek politikai következménye, hogy arra a pártra szavaz a választáson, amely állami támogatást ígér. Másik út is van a szegénységből felemelkedni - na nem a középosztályba, mert az nagyon munkaigényes és hosszú távú - hanem a gazdagok közé. Ez az út a bűnözésé. Tágértelemben véve a bűnözést: az adócsalás már ez „enyhe” kategóriába tartozik. A politikai osztály ezt a folyamatot „eredeti tőkefelhalmozásnak” nevezi. Nem beszélünk róla, de az összlakosság 8-10 %-a szervezője, alkalmazottja vagy családtagja ennek a szubkultúrának. És megélnek belőle. Kivételezett egyesek azonnal gazdaggá válnak, a döntő többség (99%) csak „megél”, de más lehetőséget nem lát és nem is akar látni a megélhetésre.
A középosztály reménye az állam
A középosztály három fontos, alapvető társadalmi rétegből áll: az állami alkalmazottak (állami köztisztviselők, közalkalmazottak), a multinacionális és középvállalkozások magáncégeinek alkalmazottai, és a kisvállalkozók csoportjai. Gondos szociológia elemzés sok különbséget mutat ki ezen csoportok között, de jelen elemzés szempontjából a közös artikulált érdekük: alacsony adósáv a munkabér után, alacsony ÁFA, vagyonadó elkerülése, minél több ingyenes állami szolgáltatás (oktatás, egészségügy, nyugdíj). Magukat tekintik a társadalom gerincének, mert ők viselik a közterheket az állami adózás szempontjából. Midőn konkrét érdekeik a szegények kihasználásához fűzik őket, de reményeiket a gazdagok életformája irányítja. A politikában és a médiában a szegények munkátlanságát és ingyenélőségét hirdetik az általuk politikailag támogatott szervezetek, és szidják a multinacionális szervek globalizációját és extraprofitját (amelynek egyébként objektíven megtermelői, de nem haszonélvezői).
Senkinek nem lehet kétsége abban, hogy a középosztály tagjai azokra a pártokra szavaznak, amelyek ezt a politikát hirdetik: adócsökkentés és közvetlen állami támogatás.
A gazdagok reménye az állam
A média és a pártok közvélemény formáló állítása, hogy a gazdagok a társadalmi fejlődés motorjai. Példaként láthatjuk, hogy milyen jót cselekednek: munkahelyeket létesítenek és adakoznak a szegények javára (ez nyilvánvaló alaptalan kijelentés a gazdagság mértéke és a szegények számának ismeretében).
Vizsgáljuk meg egy kicsit azt, hogy a „Magyarországon a gazdagok a munkahelyek létesítői”. Magyarországon kb. 3 millió (adófizető) munkahely van, amelyből a többség (kb. 1.8 millió) államilag finanszírozott munkahely (köztisztviselők, közalkalmazottak, állami és önkormányzati tulajdonú cégek alkalmazottai). Ebből világosan látszik, hogy nem a privát gazdaság tartja el a munkavállalók (és családjaik) többségét, hanem az adófizetők és a szegények. Magyarország gazdasága nem képes eltartani a országunk területén élő embereket.
Ebből kiindulva a gazdagok állandóan állami támogatást igényelnek a munkahelyteremtő beruházásaikhoz: adókedvezmény, ingyenes ingatlanjuttatás, brüsszeli vissza nem térítendő támogatások, stb., formákban. De honnét származik a mai gazdagok vagyona? A rendszerváltás-kori állami vagyon privatizációjából, majd az ezt követő állami kapcsolatrendszerből! Az eredeti tőkefelhalmozás forrása a korábbi állami tulajdon privatizációja, majd a beruházásokhoz kapott állami támogatások. Tehát a hirtelen meggazdagodások abból a személyes teljesítményből származnak, hogy a középosztály kivételezett tagjaiként képesek voltak a kapcsolati tőke kamatoztatására. Ennek bevált formája a parlamenti pártok fekete finanszírozása, a kampányok törvénytelen támogatása. Midőn egyes parlamenti pártok a korrupciót emlegetik folyamatosan, ők maguk is a fekete pénzekből élnek és virágoznak!
Természetesen ezek a parlamenti pártok az önkormányzati pozíciók birtokában kiterjesztették hatalmukat az önkormányzati tulajdonban álló vállatokra is. „Kis pénz is jó pénz!”, mert ebből finanszírozhatók a választási kampány „középkáderei és fullajtárjai”.
Az államok saját adóbevételein túli többletköltségeinek finanszírozása
Sok-sok állam van a világon, amelynek gazdasága nem tudja finanszírozni a szegények, a középosztály és a gazdagok többletfinanszírozási igényét. Ebben élenjár az USA, amely sokkal magasabb életszínvonalat biztosít állampolgárainak és vállalkozóinak, mint ami a gazdaság teljesítmény alapján megilletné. Mégis a világ vezető hatalma. Ennek okai és megvalósítás módjai rendkívül bonyolultak. Talán nézzünk meg előtte néhány egyszerűbb történelmi példát.
A görög városállamok térségükben kirabolták a környéküket, majd a békekötés áraként adót róttak ki a vesztesekre. A rómaiak – sokkal jobb logisztikával – ugyanezt tették a provinciákkal: Háború, majd a saját szegények és gazdagok támogatása provinciák által fizetett adókból. Jutott ebből a középosztályok fejlesztésére is.
A honfoglaló magyarok mit tettek? Leigázták a helyi lakosságot és eufémizmussal (megszépítő kifejezéssel) „kalandoztak”, vagyis saját népünk gazdaságát külső forrással biztosították. Ezt mai kifejezéssel „vissza nem térítendő külföldi támogatásnak” nevezhetjük.
Ugyanezt tették a tatárok és a törökök velünk. Ma is nagyon sajnáljuk, hogy ez nekünk nem sikerült velük.
Az államok közötti egyenlőtlenség a háború formájában elfogadott volt az emberiség történelmében. Sőt, az I. és II. világháború is ilyen célokat szolgált. Emberek millió haltak meg Európában az „élettérért”, a „revízióért”. Ami nem jelentett mást, mint hogy jobban akarunk élni, mint a környező országokban. Ennek az egyszerű magyar állami akaratnak, a következményei súlyosak voltak: elvesztettük a korabeli állami lakosság és terület kétharmadát. Ebbe a történelmi veszteségbe a magyarok többsége belenyugodott. De vannak politikusok, akik ma azt mondják: „vissza nekünk a babaruhát!”, fizessenek adót nekünk azok a területek és lakosságok, akiket nem voltunk képesek megtartani.
A valóság gyakran nem képes hatással lenni a politikusokra. A remélt szavazatok bűvöletében olyan külső hitelfelvételekből finanszírozásából kívánják a fejlődést biztosítani, amelyek megalapozatlanok. Ennek az árát esetleg nemzedékek nyögik. De az ilyen politikusok bukása után az új győztesek képesek-e tanulni elődjük bukásából? A magyar gazdaság 100 éve nem tudja finanszírozni saját erőből a magyarországi lakosság megélhetőségét. A politika mindig többet ad, mint ami reális. A Horthy és Kádár korszak költségvetési politikája a jelenünk része. Több a kiadás, mint a bevétel. A magánszektor az extraprofitot realizálja, a válság költségeit az adófizetőkre hárítja. Velünk élő történelem, csak a mai politikusok még élnek, és „alkotnak”, a következményeket a gyermekeink fogják fizetni.
Európában elmúlt a szabad rablások és háborúk ideje
Sajnos a világ más részein még nem múlt el a szabad rablások és a háborúk ideje. Ma is jelen van a saját lakosság és a vállalkozások háborús eredményéből való finanszírozása. Sok Európán kívüli és néhány európai politikus is jó befektetésnek tartja a háborút: „Többet lehet vele nyerni, mint amit a „befektetés” jelent”. Ez azt is jelenti, hogy az emberi élet értéktelen a szemükben. Szemben állnak a világ fejlődési tendenciájával, de ők a helyi hatalom, amelyen csak az idő múlása és a saját népük akarata tud változtatni. Kivéve, ha az USA érdekei mást kívánnak, és háborút indít az emberi jogok védelmében, ami nem más érdek, mint az amerikai fogyasztók fogyasztási képességének a megőrzése.
Európában béke van és béke lesz. Ennek oka az, hogy sok európai politikus felismerte: a versenytársakat nem Európán belül, hanem a kontinensek között kell keresni. Európa „öregszik” és gyengül a gazdasági versenyképessége: a lakossági életszínvonal növelése csak Európán kívüli tőke- és munkaerő bevonással biztosítható. Ennek megfelelően a belső háborúk helyett nivellálni (kiegyenlíteni) szükséges az Európán belüli életszínvonalat (összesen több mint félmilliárd ember), és partnereket kell találni Európán kívül is. Ez az elgondolás az Európai Unió lényege. Létre kell hozni egy összeurópai államot, amely befelé garantálja a békés fejlődést a lakosságnak, a vállalkozóknak és a tagállamoknak, továbbá kifelé keresi a partnereket, finanszírozókat. Nyilvánvalóan ez a cél csak történelmi léptékkel mérhető, mint a római birodalom vagy az USA létrehozásának a folyamata.
A szegény, a középosztálybeli és gazdag emberek reménye az állam. Hogy milyen lesz ez az európai állam az a tagállamok belső politikai döntéseitől is függ. Dolgozni akaró szegényekre, innovatív középosztályra és törvénytisztelő gazdagokra van szükség, akik közösen alkotnak államot Európában. A költségvetési bevétel és kiadás legyen egyensúlyban, a hitelek finanszírozhatóak legyenek. Úgy legyen!
