Hétköznapi gyűlöletek
(Megjelent a Népszava 2017. november 23-ai számában)
Az ünnepet megelőző este indulunk hazafelé a színházteremből. A nézőtér szűkös kijárati során a békésen toporgó emberek között hátulról előre csörtető izompacsirta tapos magának és kézen húzott partnerének utat. A ruhatárnál már gyakorlottak vagyunk és félrehúzódunk addig, amíg a kabátharcok csillapulnak, és békésen vehetjük át a sajátunkat. Az utcára kilépve szakad az eső, és a lépcsőn ácsorgó – és ázó – tömegben az esernyőjüket kinyitva egyesek utat törnek maguknak, kíméletlenül megszúrva esernyőjükkel az előttünk állók nyakát, fejét. A gyalogátkelő helynél a piros lámpával és a sötétséggel mit sem törődve szaladnák egyesek az autók között cikázva, hogy a parkolóban levő autójukat gyorsabban elérjék. A színházteremben még tapsoló és egyetértő tömegben megromlik az ünnepi hangulat, gyűlnek a vad indulatok a törtetőkkel, a csörtetőkkel szemben. A járdán még mindig sokan állnak, és felcsap a gyűlölet hangja, amikor a parkolóból kihajtó autók sorban spriccelik le az eső mocskával a még a járda szélén állók első sorát. Az első sorban állók hátrébb ugranak, de ott is állnak emberek, akik méltatlankodásuknak hangot is adnak.
Az ünnepi hangulat percek alatt átalakul hétköznapi gyűlölködéssé. Pedig ugyanazok az emberek szidalmazzák egymást, akik közösen szerették a színpadi szereplőket az ünnepi műsorban.
Már megszoktuk (bár hozzá nem szoktunk) a menekültek és a sorosok kormányzati gyűlöléséhez. Közpénzen a kormányzat gyűlöletet kelt egyes társadalmi csoportok ellen, a miniszterelnök az ünnepi beszédében is gyűlöletet szít. Hát még a hétköznapokon! A mészáros-sajtó állandóan kommunistázik, hazaárulózik. És erre jogosan mondja a demokratikus ellenzék, hogy …
A hétköznapi gyűlöleteknek van olyan szelete is, amely független a mészáros-sajtó uszításától.
Az utcánkban felújították a vízvezetéket. 3 hónapig tartott a munka, a Kétirányú forgalmat hol erre, hol arra egyirányúsították, a parkoló helyek a megszokott mennyiség helyett 20%-ra csökkentek. És pakolható helyek is sorozatosan változtak. A gyűlölet éjszakája hamarosan megérkezett: a csekély számú parkolóhelyek már délutánra elfogytak és másnapra már rikácsoló önkéntes parkolóőrök jelentek meg az egyes házak előtt. Üvöltéssé fajult egy-egy parkolóhely megpillantása és erőszakos elfoglalása.
Az utca lakói békés szomszédságban éltek az utcai vízvezeték kicseréléséig. Bár egyes szomszédok nem beszéltek egymással (Arany János füle müle pere szerint), de összességében segítettek a felborult kukák elvitelében, becsöngettek egymáshoz, hogy miért nincs áram. Nos, a parkolóhelyekért való küzdelem utcaháborúvá alakult. Klikkek jöttek létre a többiek kiszorítására, elsáncolásra, majd a klikken belül is harc alakult ki a 20 méterrel közelebbi parkolóért. A békésebb természetű utcalakók kivonultak a vízvezeték cserével sújtott területről, és a közeli utcák szabad parkolóiban kerestek átmeneti azilumot. Azonban a közeli utcák nyugdíjas lakói is másnap már ádáz ordítozással fogadták a szomszéd utcai betolakodókat: …(nem bírja el a nyomdafestéket)!
A bevásárló központban találkoztunk egy rég nem látott házaspárral. A szokásos bevásárlókocsi-csevej hirtelen tragikus fordulatot vett: …és akkor a gyerek azt csinálta, hogy…(nem bírja a nyomdafestéket), és akkor azt mondtam, hogy „soha ne lássalak többé!”. Kényszeredett mosoly, majd „ilyen az élet” válasz és a pénztár előtt kirakjuk a megvásárlandó holmikat, hogy véletlenül se érjenek minket utol a történetük folytatásával. A romantikus íróknál és a két világháború közötti, majd a rákosista magyar filmekben láttuk a szülői kitagadás, a gyermekek megátkozása történetét, de közöttünk élnek napjainkban is azok a szülők-gyermekek, akik nem beszélnek egymással, és még karácsonykor is letagadják egymást.
Hétköznapjainkban is tömegesen és mélyen bennünk él gyűlölet. A jelenlegi miniszterelnök ünnepi beszéde csak egy új lehetőségre mutat rá a háború fokozásában. Olaj a tűzre.
Én tűzoltó szeretnék lenni.
Tóth Zoltán
