Bergman Varázsfuvola c. operafilmjével kedveltem meg az operát. Tudtam, hogy az opera az un. magaskultúra része és emiatt kötelező szeretni minden kultúrembernek. Ennek ellenére nem tudtam korábban megkedvelni a művészetnek ezt a nehezebb műfaját. Bergman emberközelbe hozta Mozart zenéjét számomra. A filmben már a nyitány is emberekről, arcokról szól. Nincs nyomasztóan méltóságos épület, ahol már a ruhatár is riasztóan díszes, nincsenek a gazdagságot dicsőítő páholyok, hiányoznak a filmből a szolgák alávetettségét tűrésre ösztönző díszletek. Mozart operájában Bergman a sárkányt mesei figurának, a Sarastrot felvilágosult polgári monarchának, az Éj királynőjét elvált asszonynak ábrázolja, aki a férje vagyonát akarja megkaparintani. Az opera akkor mond nekünk valamit, ha a királyi udvarok, a főurak, az állami kivagyokének helyett az emberekhez szól, az ő életükről mond nekik valamit.
Az operák lényege emberi érzelmek és az emberek közötti kapcsolatok, viszonyok bemutatása - egy másik dimenzióban – a zenében. Az opera lehetőséget ad az énekeseknek, hogy a dallamokkal az emberek érzelmeit kiemelhessék a hétköznapok racionalitásából. Az örök szerelem felfokozott lánggal égjen – ami a hétköznapokban ritkaság -, a halál felemelő lehessen – ami a hétköznapokban általában lesújtó -, a börtön a szabadság szimbóluma lehet – ami a hétköznapokban kizárt. Az opera lényege az „ember” felmutatása az embereknek.
A nemzeti operaházak lényege, hogy a szegény ember pénzt fizethet (belépődíjat) azért, hogy néhány órára együtt lehessen a gazdagokkal, akik páholyból nézik kedvük szerint azt, amit a szegényebb néprétegeknek kivételezett és ritka alkalom. A nemzeti intézmények létrehozása (opera, színház, galéria, stb.) a XIX. században a nemzeti kapitalizmusok kialakulásának, a romantika művészeti irányzatának létrejötte idején haladó, modernizáló társadalmi tett volt. Azonban a XIX. sz. végére az államhatalom kisajátította magának ezeket az intézményeket, és mint a királyság szimbólumai épületekben testesült meg. A társadalom döntő többségét kitevő szegény emberek kétszeresen is leróják az adójukat a „nemzeti”, állami intézményeknek. Egyrészt, mint adófizetők az állam az adójukból finanszírozza az intézmények épületeinek az üzemeltetését és a személyzet fizetését, másrészt, akik jegyet vesznek az előadásokra, másodszor is zsebükbe kell hogy nyúljanak a produkció élvezetéért. Az állam hatalmasai azon a címen, hogy az „állam” finanszírozza az intézményeket, beleszólnak a művészi produkciókba, tematikát és formát kényszerítenek a művészekre.
A művészetek mindig kényszerülnek visszakanyarodni az emberekhez, mert az emberek tömege jelenti a közönséget. Moliere is nagyon vágyott a királyi elismerésre és pénzügyi támogatásra, Shakespeare is „királyi színház” szeretett volna lenni, de a színdarabjaik az emberekhez szóltak az emberekről.
A független színházak korát éljük. A kőszínházak, a bulvárosodó repertoárok mellett, a jelenlegi kultúrpolitika ellenében, a közönség megszerette az elmúlt évtizedben a független színházak előadásait. A klasszikusokat újra értelmezik, új magyar nyelvű fordításban fordulnak a közönséghez. Kortárs műveket hoznak színre, amelyek gyakran megosztóak, de vitát éltetőek a nézők között.
Javasolom, hogy nézzék meg ezt a honlapot. https://www.moltopera.hu/hu/
Elindult egy „nagyon opera”. Ha rákattintanak az alábbi linkre, akkor arról is informálódhatnak, hogy egy független operatársulatot, kik és miért hozták létre. A Moltopera a közönségnek akar énekelni. Sőt, az éneklést házhoz viszi. https://www.moltopera.hu/hu/moltopera-mi-az
Énekeljünk a Moltoperával együtt az Olvasókörben?
